Járuljunk bizalommal a kegyelem trónusához

„Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.”

A Zsidókhoz írt levél szerzője az ószövetségi kultusz legnagyobb eseményével szemlélteti Jézus mennybemenetelének jelentőségét.

A főpap évente egyszer bemehetett a szentek szentjébe, mely a földi halandók elől el volt takarva. Vitte magával a nép bűneiért való engesztelő áldozatot, a bárány vérét.

Áldozócsütörtökön ez teljesedik be véglegesen: Jézus, aki Főpap és áldozati Bárány is egyszerre, bemegy a mennyei szentélybe, és viszi magával bűneinkért való áldozatát.

A mi Főpapunk „áthatolt az egeken.” Jézus tehát az egyetlen, akinek átjárása van az égi és földi világ között.

Az ókori ember még úgy képzelte, hogy a menny a földi világ fölött egy „magasabb emelet”. Bábelban ezt akarták elérni az emberek: gyertek, építsünk tornyot, ami égig érjen, amivel majd fölérhetünk Istenhez.

Mi már tudjuk, hogy a menny nem érhető el ilyen módon, mert az nem egy bizonyos hely a világban, hanem egy másik világ, egy másik valóság.

Vannak, akik azzal utasítják el a menny valóságát, hogy „ami nincs a térképen, az nem létezik.” Az Isten létezéséről szóló vitákban gyakran felhozott érv volt, hogy az ember járt már a Holdon, és meghódította a világűrt, de Istennel nem találkozott, sem a mennyországot nem látta.

Persze, hogy nem, hiszen a menny nem ennek a világnak a része. A hívő ember számára a menny azt a valóságot jelenti, amit „szem nem látott, fül nem hallott, ember szíve elgondolni sem tud, amit Isten készít az őt szeretőknek”.

Olyan Főpapunk van, akinek átjárása van a mennyei és a földi világ között. Jézus összekötötte ezt a két világot, utat nyitott a mennybe.

Jézus „áthatolt az egeken”. Mint amikor valaki egy nehéz terepen sikeresen végigküzdi magát. Vagy mint amikor mentőakció keretében egy mély és sötét barlangba kell leszállni a bajbajutott emberért, aztán ráerősítik a mentőkötelet, felhúzzák, és biztonságba helyezik.

Valahogy így jött utánunk Jézus, átküzdve magát a láthatatlan világ régióin, a bűn és halál szellemi birodalmán. A földi életet végleg hozzákötötte a mennyhez, és ahogyan Pál írja, a választottakat semmilyen hatalom el nem szakíthatja Isten szeretetétől. Az a kötél, amely utánunk ér, az Ő Igéje, kegyelme, amelyhez mi ragaszkodhatunk, és amely megmenti lelkünket.

Jézus „áthatolt az egeken”, ezzel célba ért, nekünk pedig reménységet adott, hogy minket is célba juttat. Hiszen mindent értünk tett: minket kötött Önmagához, nekünk nyitott utat a mennybe.

Jézus mennybemenetelének másik áldásáról így ír az Ige: „Nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben”.

Tehát aki áthatolt az egeken, és bement a mennyei szentélybe, a dicsőségbe, az ugyanaz a Jézus, aki végigszenvedett mindent, amit csak lehet egy földi életúton. Rosszindulatot, meg nem értést, elutasítást, kínokat, halált. Mindent, hozzánk hasonlóan.

Erre a hasonlóságra mutatva biztat minket az Ige: „Járuljunk bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk.” Úgy ír erről az odajárulásról, mintha nem is ment volna el, mintha ott volna, közel azokhoz, akik e szavakat olvassák, hallgatják.

Így is van, és nincs ebben semmi ellentmondás: Jézus azért ment el a mennybe, hogy közelebb lehessen hozzánk. A mindenütt jelenvalóság állapotába ment át, hogy idő és térbeli korlátozottság nélkül velünk lehessen minden napon. A Heidelbergi Káté így ír erről: „Emberi természetére nézve nincs többé a földön, de istenségével, kegyelmével és Lelkével sohasem távozik el tőlünk.”

Jó ezt tudni mindenféle élethelyzetünkben, egyedüllétben, betegágyon, elhidegülő emberek közt, meg nem értésben, bántásokban.

Amikor Jézus az övéitől búcsúzott, azt mondta: „Veletek vagyok minden napon”, és ezt is: „Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek”. Nincs tehát olyan, hogy elhagyott minket Isten. Nincs olyan, hogy nekünk kellene őt felkutatni, vagy „Bábel-tornyot” építeni, hogy elérjük Őt. – Hiszen Ő maga ígérte jelenlétét.

Jézusban olyan Főpapunk van, aki áthatolt az egeken. Járuljunk hát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk!