igehirdetes-200628.mp3Olvasmány: Máté evangéliuma 15,29-31; 16,1-10
Alapige: Zsoltárok könyve 13
"Dávid zsoltára. Meddig tart ez, Uram? Végképp megfeledkeztél rólam? Meddig rejted el orcádat előlem? Meddig kell magamban tanakodnom, és bánkódnom szívemben naponként? Meddig kerekedhetik fölém ellenségem? Tekints rám, hallgass meg, Uram, Istenem! Tartsd meg szemem ragyogását, ne jöjjön rám halálos álom! Ne mondhassa ellenségem: Végeztem vele! Ne ujjonghassanak ellenfeleim, hogy ingadozom! Mert én hűségedben bízom, szívből ujjongok, hogy megsegítesz. Éneklek az Úrnak, mert jót tett velem."
Bibliaolvasó Kalauzunkat követve Máté evangéliumát olvassuk már egy ideje, s ehhez ma hozzáolvastuk a mai napra kirendelt zsoltárt is. Ahogy hallottuk, egy elég keserűen, nekikeseredetten induló zsoltárt. A zsoltárok könyve olyan imádsággyűjtemény, amely igen őszinte tükröt tart elénk. Nem csak boldog, emelkedett, örömteli hálával zengő költemények ezek, hanem az emberi lét és lelkiállapot sötétségeit is megszólaltatják. Mint például a panaszzsoltárok, amilyen ez is.
S ha tudunk Isten Igéjének a tükrében mi is őszinték lenni, be kell vallanunk, hogy ismerős ez a lelkiállapot. Mikor bajok, támadások érnek, rossz dolgok történnek, nehézségekkel, betegségekkel kell szembenéznünk. Sőt, már mást nem is nézünk, nem is látunk, mert oly nagyra tudnak nőni, valóságuknál sokkal nagyobbra, hogy minden mást eltakarnak. Isten, ha van is, nem lát engem. Vagy ha lát is, nem törődik velem. Biztosan nem szeret, hiszen engedi, hogy megtörténjen – gondolhatja az ember.
Amit azonban most olvastunk, nem egy magányos kesergés, hanem zsoltár, vagyis Istent – még a mélységben is – megszólító imádság. A hívő embernek a legnehezebb, legsötétebb állapotában is csodálatos lehetősége, hogy felemelhesse a fejét, és a rosszon túl próbálja látni Isten arcát, ha csak úgy is, hogy Neki mondja, Őt kérdezi: Hát Te nem látsz engem? Nem törődsz velem? Nem szeretsz mégsem? Meddig még?!?
Miközben pedig Neki mondjuk, az Ő jelenlétében öntjük ki a szívünket, lassan valóban láthatóvá válik az Ő arca, elcsendesedésünkben hallhatóvá válik az Ő hangja – mert ott van, és válaszol. Ahogy a mai Igében is, a panaszló emberi hangra – bármi megdöbbentően váratlan – feleletként ugyanezt kérdezi Ő is: Meddig még? Hát még mindig nem?
Az evangéliumban Máté leírja, hogy Jézus szüntelenül gyógyít. Az Úr úgy beszél, tanít Isten Országáról, az Atyáról, az Ő kegyelméről, de törvényéről és vezetéséről is, hogy közben folytonosan meg is mutatja csodái által az Ő hatalmát és élet-gyógyító szeretetét.
Éhező tömegeket lakat jól semmi kis mennyiségből, pár darab kenyérből, halból. Süketek hallanak, vakok látnak, bénák járnak… Isten szeretetének ereje csodálatosan működik!
És akkor mindezek közepette, odamennek hozzá a farizeusok követelőzve, hogy mutasson nekik „jel”-et! Micsoda? Az egész ország hangos attól, hogy itt van ez a názáreti tanító, aki tömegeket gyógyít, teljesen reménytelen eseteket, holtakat támaszt fel, hatalommal, erővel és végtelen szeretettel fáradozva tökéletesen betölti a Messiásról szóló ézsaiási próféciát, és akkor odamennek Hozzá azzal, hogy mutass valamit??
Minek? Vakoknak minek?
Persze mondhatjuk, hogy a farizeusok féltékenyek Jézusra, gyűlölködnek, támadnak, azért ilyen vakok és értetlenek. De mi a helyzet a tanítványokkal? Ők látnak, ők értik? A történetből nem úgy tűnik.
Mióta az Úr elhívta őket, folyamatos életközösségben vannak Ővele, éjjel-nappal együtt. Hallgatják tanítását, látják a tetteit, átélik csodáit. Nemegyszer átélték a többezres sokaság megvendégelését is, pár darab kenyérből és halból úgy, hogy az utána összeszedett maradék is többszöröse volt annak, mint amit az elején Jézus kézbe vett!
És most azon tipródnak, hogy nincs kenyerük?!? Megdöbbentő.
S vajon mi a helyzet velünk? A mi panaszzsoltáros szívünktől is, melyből fakadnak fel a Meddig Uram?-ok és Miért Istenem?-ek ugyancsak kérdezi Jézus: Még mindig nem értitek? Hát nem emlékeztek?
Először is, mindenek előtt és mindenek fölött, nekünk is szól a Jónás jele! Az ószövetségi próféta történetét idézi fel ez az utalás, akit a tengerbe vetettek, lenyelte egy „nagy hal”, és három napot töltött a belsejében, sötétségben, mélységben, halálban. A harmadik napon pedig csodálatos módon kiszabadult, és valami új kezdődött. Ez az a szent, mindennél nagyobb jel, ami nekünk egyedül adatik: Krisztus értünk való kereszthalála és harmadnapra való feltámadása! Jele Isten irántunk való szeretetének, hogy a Megváltó meghalt értünk bűnösökért, méltatlanokért, elveszettekért, és végtelen hatalmával azután legyőzött gonoszt, poklot, halált – a mi halálunkat!
És az Úr Jézus szelíd szeretettel a mi panaszzsoltáros szívünktől, vagy csak megfáradt, megfásult, megfakult hitünktől, megfogyott bizalmunktól is kérdezi: Még mindig nem érted? Nem emlékszel?
Az a pár kenyérke és hal, aki önmagadban vagy, mindig kevés. Élethez, teljességhez. De emlékszel, mit tettem veled? Kézbe vettelek, felemeltelek, és békesség és öröm bősége lett.
Bénult élettel, bűnök sebeivel, vakon önmagadra, másokra, Istenre jöttél hozzám, jöttem hozzád, és megváltott életre gyógyítottalak. Nem emlékszel? Mindarra, amit velem átéltél, amit kaptál, ahogy formálódtál?
Meddig még? Meddig nem hiszed el, hogy szeret az Isten?
Testvérek, az Ige, az Úr Jézus kérdésére válaszolva meg lehet érkezni oda, ahová a keserű panasszal kezdő zsoltáros is a végére: ”Én hűségedben bízom, szívből ujjongok, hogy megsegítesz, éneklek az Úrnak, mert jót tett velem!”
“Határkőnél hittel megállni,
határkőnél visszanézni,
hálás szívvel múltat idézni:
csodákra emlékezni jó!
Meglátni, hogy minden utunkat
hű és hatalmas kéz vezette,
javunkra szolgált minden tette:
csodákra emlékezni jó!
Látni, hogy át viharon, vészen
hű mesterünk hogyan segített,
éjekre fényt hogyan derített:
csodákra emlékezni jó!
Határköveknél hálát adni,
és hallelujás köszönetben
méregetni, mi mérhetetlen:
csodákra emlékezni jó!
Messzi évekre visszanézni,
és számbavenni ezer áldást,
erőt, kegyelmet, megbocsátást:
csodákra emlékezni jó!
Hallelujás hálaadással
leborulni egy határkőre,
s elindulni hittel előre,
amerre hív az égi szó.”