A mi nyelvünkön

Olvasmány Apostolok Cselekedetei 1,7-9.12-14, 2,1-6
Alapige: Apostolok Cselekedetei 2,6-7.11.

"Amikor a zúgás támadt, összefutott ez a sokaság, és nagy zavar keletkezett, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni. Megdöbbentek, és csodálkozva mondták: "Halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól."

Szólni, beszélni, értve lenni és érteni – ez embervoltunknak egyik legfontosabb alkotóeleme. Az értelmes beszéd, a megértés a legjellegzetesebb közös vonásunk, ami megkülönböztet minket a többi teremtménytől.

Nemrég egy francia cserediáklány volt a vendégünk egy hónapig. Gyermekeink kollégiumában lakott, Pápán járt hét közben iskolába, a hétvégéket pedig nálunk töltötte. Az anyanyelvi különbség ellenére kellett kommunikálnunk, bár néha nehezen boldogult, mégis fontos volt, hogy túlélje a mindennapokat. Franciául, angolul vagy éppen nonverbális eszközökkel, mikor hogy és kivel. De emberként – emberi nyelveken.

A Teremtéstörténet úgy beszél erről, hogy Isten megalkot minden élőlényt, mindegyikről gondoskodik, otthont ad nekik a földön. Ám az ember az egyetlen, akit megszólít – és várja a válaszát: „felelős” lények vagyunk. Az ember az egyetlen, akit beszédre, Ővele való kapcsolatra teremtett. Ez Isten ajándéka és az istenképűségünk része.

Milyen szomorú, hogy a bűneset után, a bűn miatt megromlik ez is. A beszéd, ami az Istennel és az egymással való kapcsolatra adatott, fegyverré válik a szánkban. Eszközévé lesz bántásnak, mint sértés, hazugság, rágalom, pletyka, veszekedés. Nemcsak tettekkel, de szóval is lehet ölni…

De ha nem ilyen direkt bántó módon is, ott van ez a romlottság minden félreérésben, mellébeszélésben, üres szólamokban… S bár a mai modern globalizált világunk olyan, mint egy kis falu, mert ha a világ túlsó végén történik valami, egy óra múlva már tudunk róla, és már szinte mindenki tanul idegen nyelveket, mégsem értjük igazán egymást. Sokszor magyar a magyart, szomszéd a szomszédot, családtagjainkkal, szeretteinkkel egymást.

De a legszomorúbb, hogy Istent sem hallja, nem érti az ember. Olyan ez, mint valami „léleksüketség”. Milyen szép az édenkerti leírás: amikor csak az Úr érkezett, az ember látta, hallotta Őt, csak úgy beszélgettek egymással. S ez elveszett.

Isten továbbra is szól a természet, a történelem és a belső lelkiismeret hangján, de az ember süketté és vakká lett meglátni Őt a teremtett világ szépségében, felfedezni Őt a világ történéseiben, meghallani Őt a szívében. De Isten nem adta fel, nem hallgat el. Szól hozzánk a Biblia lapjain, de mindenek előtt és fölött a testté lett logosz = szó, Ige, Jézus Krisztus által!

De nemcsak szól, hanem a hallást, az értést is Ő adja. Ez a mai ünnepnek, a Szentléleknek a titka, csodája, ajándéka: léleksüketségünk gyógyulása. Ha valaha is az elmúlt évezredek során valaki hallotta, értette Őt – akár próféták, királyok, nagy vezérek, akár emberileg nézve jelentéktelen személyek – az a Szentlélek munkája volt bennük. Nem embertől való.

Lehet valaki roppant művelt, okos, több nyelvet beszélő, de a Lélek nélkül mégis „süket” az Istenre. És lehet valaki egyszerű, tanulatlan, nem a szavak embere, mégis – a Lélek által – meg tud szólalni benne Isten!

Van egy nagyszerű emberi találmány, a hallókészülék. Főleg idős emberek mesélhetnének arról, mekkora segítség ez a mindennapokban. Nekem még nincs szükségem rá, de a családomban tapasztalom, hogy aki nélküle szinte már alig hall valamit, ha felteszi és bekapcsolja, egyszerűen csodát művel az apró, szinte láthatatlan készülék.

Kicsit esetlen ez a hasonlat, de amire mutat, az igaz: valóban csoda történik pünkösdkor. A minket megszólító és bennünket hallóvá gyógyítani tudó Isten emberek által kezd szólni ebben a világban.

Karácsonykor és húsvétkor csodálatos az, ahogyan maga Isten cselekszik, mégis ezek valahogy érthetőbb, kézzelfoghatóbb ünnepeink.

Karácsonykor az Atya földre küldi a Fiút, és emberi testet ölt Istennek értünk való szeretete. Az ember pedig csak csodálkozik, ijedt-boldogan ámul, mint a pásztorok, leborulva hódol, mint a keleti bölcsek.

Húsvétkor a Fiú legyőzi a halált, a bűn hatalmát, mikor értünk és helyettünk odaadja magát. A gyászoló-kételkedő ember pedig csak újuló örömmel ámul, mint a tanítványok.

Angyalok jönnek és szólnak itt is – ott is.

Pünkösdkor azonban nincsenek angyalok, mert Istennek Szentlelke érkezik – az emberekbe! És az emberek bizonyságtételén keresztül árad tovább.

Már nem lehet csak ámulni és csodálkozni, sőt már leborulni sem elég. Szólni kell! Befogadni Őt és továbbadni. Hallani, érteni és mondani. Halásznak, vámszedőnek, bárkik is vagyunk.

Pünkösd az Isten meglepetése, hogy nem az angyalokat, nem mennyei seregeket, és nem a világ elitjét, a legkiválóbbakat, leghatalmasabbakat, legokosabbakat hívja és küldi, hanem azt a néhány egyszerű tanítványt. Embereket ragad meg, akik talán addig csüggedten, fásultan, félelmekkel gubbasztottak a jeruzsálemi felső szobában.

Hát ez a pünkösd, ezért és így születik az Egyház, és ezért és így élhetjük át újra és újra ezt a csodát.

Mert angyalok azóta sem röpködnek, sem köveket nem görgetnek el. Isten minket használ, akar használni.

Hogy léleksüketségünkből gyógyulva megértsük szavát.

Hogy szóljunk mi is másoknak „az Ő felséges dolgairól”, nem keresve kifogást, hivatkozva úgymond alkalmatlanságunkra, vagy alkalmatlan időkre, helyzetekre.

Hogy engedjük Őt saját életünkön, gyülekezeti közösségünkön keresztül szólni, cselekedni, mert mindebben Ő van és lesz jelen.

Ezért könyörögjünk most énekelt imádságunkban (376. dicséret):

"Jövel mihozzánk is, részeltess ajándékidban,
Lakozzál mibennünk, mint élő templomaidban!
Adj hitet, adj jó reménységet,
Adj szentid között egyességet,
Békességet és idvességet."