Bizalom a reménytelenségben

Olvasmjány: 1 Királok 17, 1-12
Alapige 1 Királyok 17,13-16

"Illés azonban ezt mondta neki: Ne félj, csak menj, és tégy úgy, ahogyan mondtad; de előbb készíts belőle egy kis lepényt, és hozd ki nekem! Magadnak és a fiadnak csak azután készíts! Mert így szól az Úr, Izráel Istene: A lisztesfazék nem ürül ki, és az olajoskorsó nem fogy ki addig, amíg az Úr esőt nem bocsát a földre. Az asszony elment, és Illés szavai szerint járt el. És evett ő is meg az asszony és a háza népe is mindennap. A lisztesfazék nem ürült ki, az olajoskorsó sem fogyott ki az Úr ígérete szerint."

Ez a történet már sok évvel a gazdag és hatalmas dávidi-salamoni királyság után játszódik. A kettészakadt ország északi részében, Izráelben Aháb uralkodik. Hatalma viszonylag erős, ám erkölcsi téren kapzsiság és despotizmus jellemzi, vallási tekintetben pedig Istentől elfordult bálvány-imádás. 

Felesége Jezábel, a föníciai-szidóni királylány, aki százával hozatja be az országba a Baal-kultusz papjait, az Úr prófétáit pedig üldözi, gyilkoltatja. A zsidó nép szíve pedig hajlik rá, hogy Baált tartsa a természet, a termékenység, az éltető eső urának, istenének.

Ebben a szomorú és sötét helyzetben hangzik el Illésnek, Izrael Istene prófétájának kemény szava: Nem lesz sem harmat, sem eső, míg én azt nem mondom! Ez a prófécia egyrészt ítélet az erkölcsi feslettség és a bálványimádás felett, másrészt nyilvánvalóvá tétele annak, hogy ki az igazi Isten a természet, a világ felett.

Az átkos ítélet kihirdetése után Illésnek menekülnie kell a király és királyné gyilkos haragja elől, és persze túlélni az aszályt és éhínséget. 

Isten csodálatosan gondoskodik hűséges emberéről: elrejti őt egy pataknál, és hollókkal küld neki élelmet. S mikor a szárazság miatt a patak is kiszárad, továbbküldi őt az Úr.

Ami ezután következik, az a bizalom a reménytelenségben története. Az Úr, aki eddig Istenhez és Isten emberéhez méltón – csodálatosan – gondoskodott Illésről, további gondviselést ígér. Csakhogy!

Hová küldi Illést? Sareptába! Szidón földjére, Jezábel szülőföldjére, a Baál-kultusz forrásához, a legnagyobb lelki sötétségbe!

Ráadásul egy szegény özvegyasszonyhoz, a társadalmi létra legaljához, egy senkihez, egy semmit érőhöz, aki önmagán sem tud segíteni, önmagáról sem tud gondoskodni!

Testvérek! Vajon mi mit érzünk, gondolunk ilyen helyzetekben? Lehet-e reménységünk? Jöhet-e segítség attól, aki szerintünk még annyit sem ér, annyira sem képes, mint mi? Kijöhet-e valami jó abból, ami sújt, nyomaszt, megrémít, várhat-e hited segítséget ott, ahol emberileg nézve nincs remény? Lehet-e a mélyre kerülés Isten kegyelmének eszköze?

Igen. Ha van benned bizalom, ha nem rendül meg, ha nem fogy el a hited. Illés hisz, bízik, és – ahelyett, hogy a helyzetet látva sarkon fordulna, más megoldást keresne, vagy elkeseredne – mer kérni! A pogánytól? Az özvegytől? A haldoklótól? Inkább az Istentől! Aki minden élethelyzetben jelen van! Ezt fogalmazza meg egy szép énekünk: „lásd … hited Tőle mit várhat!” (264. dícs.)

Ez a bizalom a reménytelenségben története. De nem csak Illés számára. Az Istent ismerő, gondviselését sokszor tapasztaló próféta mer, tud kérni a semmiből is, de a szegény pogány özvegy csak azt tudja megvallani: „Nincs … csak egy kevés … azután meghalunk.”

Nincs nekem semmim. Amim van, az semmire sem elég. Amim van, amit tudok, amire képes vagyok, az nem ment meg engem és szeretteimet sem a haláltól. Nehéz ezt látni, érezni, kimondani. De őszinte, bátor és hasznos.

Mi el tudunk-e jutni idáig? Kinek több van, kinek kevesebb. Erő, egészség, értelem, tehetség, képesség, anyagiak, lelki-erő, türelem, emberek szeretete… Mire elég ez? Meg tudjuk-e vallani, hogy önmagában sem-mire. Nem ment meg a haláltól. A 12. vers sötétbe meredő lemondása, őszinte szomorúsága erről vall.

Halál lesz-e belőle? Ha ez lenne a történet vége, akkor bizonyára igen. Csakhogy megszólít Isten megdöbbentő és eszméltető kérése: Add nekem! Azt a kis semmit, ami te vagy, amid neked van. Nekem fontos, nekem kell. Add nekem!

S amikor az asszony hinni tud az ígéretben, hogy az ő „semmije” lehet elég, ha meri odaadni Isten emberének, odatenni Isten kezébe, akkor megtörténik a csoda. Az, amiről Jézus beszél: Ha valaki meg akarja tartani az életét, elveszti, aki pedig elengedi az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.

Amit Illés és az asszony kapnak, az nem hatfogásos lakoma tejszín-habos tortával. Nem mesés gazdagság. Hanem maga az élet. A legnagyobb ajándék: a mindig elég csodája. A lisztesfazék nem ürült ki, és az olajos-korsó nem fogyott ki az Úr ígérete szerint. A kevés, a semmi – élet lett, elég lett.

Ám e történet igazi csodája nem a lisztesfazékban vagy az olajos-korsóban történik, hanem két emberi szívben, akik a semmi mögött meglátják a kegyelmes Istent. Ez a hit csodája és megtapasztalása, ami lehet a miénk is, ha merünk kérni, és merünk adni. Istentől, Istennek. Akármilyen élethelyzetben, akárkik vagyunk. A csodát váró/látó bizalom története lehet a mi történetünk is.

"Hagyjad az Úr Istenre te minden útadat, ha bánt szíved keserve, Ő néked nyugtot ad.
Ki az eget hordozza, oszlat felhőt, szelet, napját rád is felhozza, Atyád Ő, áld, szeret.

Az Úrra bízzad dolgod: könnyebbül a teher. Ezer baj közt is boldog, aki nem csügged el.
Minek a gond, a bánat? Mit gyötröd lelkedet? Az Istent kérjed, várjad, s megnyered ügyedet."