Olvasmány Római levél 6,7-14
Alapige: János evangéliuma 10,14-15; Zsidókhoz írt levél 13,20-21
Jézus mondja: "Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem; és én életemet adom a juhokért."
"A békesség Istene pedig, aki az örök szövetség vére által kihozta a halottak közül a mi Urunkat, Jézust, a juhok nagy pásztorát, tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére; és munkálja bennünk azt, ami kedves őelőtte Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön-örökké. Ámen."
A Húsvét utáni második vasárnap egyúttal az Édesanyák vasárnapja is, ez pedig olyan témát hoz elénk, amiben mind egyformán érintettek vagyunk, hiszen édesanyán keresztül kaptuk az életet. Aki csak teheti, a mai napon személyesen vagy telefonon köszönti édesanyját, aki pedig már nem tehet így, legalább emlékezik, és hálát ad Istennek édesanyjáért.
A felolvasott Igékben Jézus pásztorként áll előttünk. A János evangéliumában önmagát nevezi annak: „én vagyok a jó pásztor”; a Zsidókhoz írt levél pedig a „juhok nagy pásztorának” nevezi.
Talán elsőre nem is gondolnánk, milyen sok a közös vonás az édesanyákban és a pásztorokban: Mindkettő gondoskodik a rábízottakról, odafigyel rájuk, terelgeti-nevelgeti őket, s mindkettő igyekszik a rábízottakat jól tartani, ellátni. Jézus mint „pásztor” tehát az édesanyák ős-mintája is az Ige fényében.
A Zsidókhoz írt levélből hallott Igét érdemes két gondolati egységre bontani. Az első egy alapvetés, miszerint a békesség Istene kihozta Jézust, a mi pásztorunkat a halálból. A második pedig erre épül rá: Isten tegyen készségessé minket minden jóra, akaratának teljesítésére. Lényeges a kettő sorrendje.
A kiindulás az, hogy olyan Pásztorunk van, akit Isten kihozott a halálból. A mi Pásztorunk legyőzte a halál hatalmát. Nem csupán a Húsvét utáni második vasárnap fontos ez, hanem életünk minden egyes percében! Ez ugyanis mindennek az alapja, ez teszi lehetővé, hogy egyáltalán bármiféle jót cselekedjünk, hogy akaratát teljesítsük. Egész életünk erre a reménységre épül rá! Jézus feltámadása ad nekünk egyedül olyan reménységet, mely előre mutat: A feltámadott Pásztor az Élet felé vezet, terelget minket.
Az édesanyai szeretet és gondoskodás Isten szeretetéből táplálkozik. Minden emberi jónak és szeretetnek itt van a forrása: Isten szeretet. Amikor János apostol leírja levelében, hogy „Isten szeretet”, akkor nem szép és emelkedett filozofikus gondolatokat ír, hanem rögtön rátér a mi szeretetünkre, és rákérdez, hogy is állunk ezzel a gyakorlati életben (1Jn 4,8-9). Minden gondoskodás és szeretet, ami mi, emberek adhatunk egymásnak, Istenéből származik. Továbbadott szeretet.
Sajnos a mai embertől meglehetősen eltávolodott már a pásztor és nyáj ősi képe, így aztán eredeti értelme is eltorzult. Sokaknak csak ez jut eszébe róla: Nem akarok birka lenni egy nyájban, engem ne terelgessen semmilyen pásztor, mert a magam ura vagyok, és magam hozom a döntéseimet.
A bibliai képben azonban nyomát sem találjuk ennek a „birka”-jellegnek! A Bibliában, az ókori népek világában a pásztor és nyáj egy különleges egység, életközösség volt! A pásztor a biztonságot jelenti nyájának. A pásztor a megbízható vezető, aki tudja, merre találnak jó legelőt és forrásvizet. A pásztor jelenti az élelmet és az életet. A pásztorban van az erő és a védelem is, mely a fenevadaktól és mindenféle támadástól megvédi a rábízottakat.
Amikor mi Jézust Pásztorunknak nevezzük, azzal egyáltalán nem kerül veszélybe az önállóságunk, a személyes szféránk, a döntési szabadságunk. Mi nem Jézus mellett vagyunk „birkák”, éppen ellenkezőleg! Sokféle függőségünk, rossz szokásaink tesznek „birkává” bennünket! Amikor külső erőknek, befolyásnak engedünk, divatkényszerben élünk, amikor hangzatos életvezetési tanácsoknak vagy reklámoknak engedelmeskedünk, amikor mások szokásait követjük, akkor a korszellemnek (nyáj-szellemnek) felelünk meg, – ezek tesznek „birkává” bennünket.
Jézus mint Pásztor mellett mi éppen a valódi szabadságot élhetjük át, hiszen szellemi megkötözöttségeinktől, lelki betegségeinktől gyógyultan élhetünk!
Amikor Jézusra mint Pásztorunkra gondolunk, saját szavai csengenek fülünkbe. A felolvasott Ige Jézus önvallomása a küldetéséről. Az egész János 10-ben hosszan beszél Jézus a juhokról, akolról és ajtóról, és a pásztorról. Azt mondja: Ő nem béres, nem haszonleső, ő nem fut el, amikor baj van! Ő olyan Pásztor, aki személyesen ismer minket, és szeret. Olyan Pásztor, aki életét adta értünk.
A mi boldog vallomásunk lehet, hogy mi ismerjük ezt a Pásztort, és ismerős nekünk az Ő hangja. Ha mi hallgatunk rá, ha nyitva tartjuk Bibliánkat, ha keressük szavát, élünk Igéjével, akkor rendben van az életünk. Jó kezekben vagyunk.
A Zsidókhoz írt levélből hallott Ige úgy szólítja meg az akkori olvasókat, a gyülekezet tagjait, mint akik ehhez a Pásztorhoz tartoznak. Ismerik a hangját, és igyekeznek aszerint élni. Azt kéri tőlük: A békesség Istene, aki kihozta Pásztorunkat a halálból, „tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére”.
Ezzel pedig már a cselekvésünk felé fordul az Ige, az életünk gyakorlati oldala felé. Immár nem azt kérdezi tőlünk, hogy mit hiszünk a Pásztorral kapcsolatban, vagy milyen szavakkal tudunk beszélni Róla, hanem hogy milyen következménye van annak, hogy Hozzá tartozunk! A készségünket, nyitottságunkat várja.
Személyes önvizsgálatunk kérdései ezek lehetnek: Mit jelent nekünk a Pásztor közelsége? Tudunk-e élni azzal a bátorsággal, amit Mellette nyerünk? Ismerjük-e jól a hangját? Kihalljuk-e szavát abból a hangzavarból, ami folyamatosan körülvesz?
Talán épp itt, a templomban nem érzékeljük a hangzavart, de átlagos napjainkat szinte teljesen betölti. Ez belső hangzavar. Már hozzászokott a lelki fülünk. A hangzavarban ott szólnak az életünk legkülönfélébb kérdései, bajok, hívások, elvárások, feladatok és félelmek. A Pásztor hangja ezekhez képest egészen halk, de valami egészen más, ezért jól kihallható a többi közül. Tanulható és gyakorolható ez a „kihallás”, a „lelki fülünk” ránevelhető, hogy egyre jobban ráhangolódjon.
Engedjük magunkat ennek a Pásztornak a vezetése alá! Akár édesanyai, szülői vagy nagyszülői hivatásban, akár gondoskodásra szorulóként – az Ő kezében van jó helyen az életünk.
