Vakságból látásra

Olvasmány: János evangéliuma 9,13-34
Alapige: János evangéliuma 9,39-41; Zsidókhoz írt levél 4,7c

"Jézus pedig ezt mondta: Én ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek. Meghallották ezt azok a farizeusok, akik a közelében voltak, és ezt kérdezték tőle: Talán mi is vakok vagyunk? Jézus ezt mondta nekik: Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok: látunk, megmarad a bűnötök."
"Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket!"

Vakság és látás a témája a kalauzunk szerint János evangéliumában nemrég olvasott történetünknek. Nem nehéz belegondolni, mennyire fontos dolog ez a mindennapi emberi életünkben. A látás az egyik legfontosabb érzékelésünk, ennek segítségével tudunk tájékozódni, közlekedni, munkáinkat végezni, a hétköznapokban boldogulni, és még kikapcsolódni, például olvasni is.

Akkor döbbenünk rá erre igazán, mikor kezdjük elveszíteni. Mikor romlani kezd a látásunk, mikor már elő kell venni a szemüveget. Illetve ha van olyan ismerősünk, aki a kora vagy betegsége miatt alig, vagy egyáltalán nem lát. Mikor átéljük vagy tapasztaljuk, hogy mennyire rossz a vakság, milyen kiszolgáltatottá tesz, mennyire korlátoz, szinte bezár – akkor ismerjük fel, hogy mekkora ajándék is a látás.

Ezért is olyan szép és felemelő ez a történet, amelyben Jézus meggyógyít egy születése óta vak embert. Aki még soha életében nem látta a teremtett világot, embertársait, aki koldusként tengette napjait, annak egyszer csak megnyílik a szeme. Csakhogy a történet lényege nem a testi vakságról és látásról szól, hanem a belső, lelki vakságról és látásról. Amiről Saint-Exupéry így fogalmaz: „Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Amiről Pál így ír az efézusiaknak: a Szentlélek világosítsa meg lelki szemeteket! 

Az evangéliumi történetben egyenesen megdöbbentő a farizeusoknak a tényekkel szembeni ellenállása, vaksága! Amit Jézus tett, az szerintük lehetetlen, de legalábbis ördögtől való. Biztos vakon született ez az ember? No, ha igen, akkor is bűnös ez az egész dolog! 

Honnan, miért ez a keményszívűség? Hogy mindenáron leplezni, önigazolni kell magunkat? Hogy csakis a másik a bűnös, a hibás? Hogy én tudom, mi a jó és rossz?

Mindjárt a Biblia első lapjain van egy történet arról, hogy az Isten nélküli emberi látás igazából vakság. A bűneset története, amiben már egészen hasonlóan jelenik meg az ember. Bizonyára jól ismerjük: Ádám és Éva, a gonosz csábításának engedve szakítanak a jó és rossz tudásának fájáról. Ők akarják – többé már Isten nélkül – megítélni, hogy mi a jó és mi a rossz. De talán még nem figyeltünk fel a mondatra, ami ezután következik: „Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme.”

Látni kezdenek, pontosabban másképpen látni! Egyszerre csak úgy látják önmagukat, mint akiknek leplezni, önigazolni kell magukat: meztelenek vagyunk, bújjunk el! Mert egyszer csak Istent is úgy kezdik látni, mint akit a régi bizalom helyett immár rettegni kell, aki elől elbújni kell! És másképp látják már egymást is, egymásra mutogatnak: ő a hibás, ő adott ennem, ő a bűnös, nem én… 

Valóban, a „vak” = teljességgel Istenre hagyatkozó bizalom, hit megtört. De igazából Isten nélküli látásba vakultak. Ebben a vak látásban él az istenbizalmában megtört mindenkori ember.

Ugyanakkor eszünkbe juthat az Újszövetségből egy másik, fordított történet. Ami már arról szól, hogy az igazi látáshoz meg kell élni a vakságot, szembesülni saját emberi vakságunkkal. Ez a történet egy éppenséggel nagyon is látó, pontosabban a saját látása helyességéről mélységesen meggyőződött farizeusról, Saulról szól. 

Teljesen tisztán látni véli és tudni véli, hogy a Jézus-követés istenkáromló szekta, amit ki kell irtani, hogy az ő farizeusi törvényvallása az üdvösség útja, hogy márpedig ő tudja, hogy Isten szerint mi és ki a jó vagy rossz. Csakhogy a damaszkuszi úton a látásgyógyító Úr hirtelen elé áll, és megvakítja, hogy lásson! Hogy megmentse, választott eszközévé, áldott életű Pál apostollá tegye. 

Ott és akkor Saul-Pál meglátta Jézust, és egyszeriben nyilvánvalóvá lett számára saját addigi vaksága. Lezuhant a lováról, és megvakult. Aztán néhány napig vakon imádkozott és böjtölt, belső-lelki látása tisztult és gyógyult, és végül szeme világát is visszakapta. De attól kezdve egészen másképp, Krisztuson keresztül látott már egyedül, többé nem saját látása és feje után ment, hanem Isten vezette őt végig az életen.

Olyasmi történt vele, amiről a fiatalon még oly magabiztosan odamondogató, élethabzsoló, de végül már megtört, öregedő Ady vall az ’Úr érkezése’ című versében: „váratlanul átölelt az Isten” „és megvakultak hiú szemeim, meghalt ifjúságom, de Őt, a fényest, nagyszerűt, mindörökre látom”.

Ezért keményítik meg a szívüket a Jézus előtt álló farizeusok, ezért küzdenek ellene, minden ténynek ellenállva, mert bizony félelmetes ez. Hogy az igaz látáshoz le kell esni a magas lóról, meg kell vakulni emberi látásunknak, úgy, hogy már csak Jézus kezét fogva tudjunk végigmenni utunkon.

Jézus ezért mondja, hogy „ítéletre” jött ebbe a világba. Itt az a görög kifejezés – „krima” – van, amiből az általunk is használt krízis szó ered. Az „ítélet” tehát itt Jézus szavaiban még nem az utolsó ítéletet jelenti, hanem a döntéshelyzetet, a krízist. Hogy így vagy úgy, de a vele való találkozás után másképpen kell már továbbmennem. Vagy saját emberi vak-látásomba belekeményedve, vagy az Ő vakító fényében igaz látásra gyógyulva. 

Jézus, ahogy prófétálta róla Ézsaiás: próbakő. Van, aki elbukik benne, és van, aki rááll, hogy örökre megtartó kősziklája legyen. 

Ha tehát látók vagyunk, mert úgy gondoljuk, hogy elég nekünk a vallásosságunk, az értelmünk, a tudásunk, akkor engedjük, hogy megvakítson! Ha úgy gondoljuk, hogy nem kell nekünk segítség, és elboldogulunk ebben az életben egyedül, és világos ítéleteket tudunk hozni arról, hogy mi a jó és mi a rossz, akkor ne féljünk attól, hogy megvakítson! Mert aki azt mondja, hogy nincsen bűne, magát csalja meg. Minden „látó” végzetes önáltatásban él.

De ha vakok vagyunk, ha terhel a sötétség, és úgy érzzük, nem tudunk csak támasszal létezni, hogy segítségre van szükségünk, és irgalomra szorulunk, akkor nyugodtan kapaszkodjunk meg Jézus kezében, és hagyjuk magunkat vezetni, engedjük, hogy Ő legyen a szemünk, engedjük, hogy Ő éljen bennünk. Engedjük, igazi és teljes „vak” ráhagyatkozással, hogy Ővele többet és másképp lássunk, embertársainkra, a világra és saját utunkra nézve is.