igehirdetes-240317.mp3Olvasmány: János evangéliuma 15,9-17
Alapige: János evangéliuma 15,17
"Parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást."
„Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem!” – írta Petőfi, a 48-as márciusi forradalom és szabadságharc költője. A mai istentiszteletre készülve, Jézus búcsúbeszédeiből ez az Ige, és erről a nemrég olvasott Igéről ez az idézet jutott eszembe, s az is, hogy e két fogalom bennünk is könnyen összekapcsolódik. Szabadság és szeretet, mindkettő oly nagyszerű és határtalan!
De mit kezdjünk azzal, mikor a szeretethez nem a szabadság, hanem éppen a parancs, a törvény kapcsolódik?
„Parancsolom nektek, hogy egymást szeressétek!”
Egyrészt egy kicsit azért ismerős ez, a gyermeknevelés területéről. Annak idején hányszor hallottuk, s aztán hányszor mondtuk mi magunk is gyermekeinknek, unokáinknak: „Szeressétek egymást! Legyetek jó testvérek! Ne veszekedjetek!” Ez szép…
De másrészt mégiscsak berzenkedünk és értetlenkedünk, hogy ugyan hogyan lehetne parancsra szeretni? Azt érzi az ember, vagy nem. Nem? A szeretet egy szabad dolog, nem kényszeríthető. Fejet, térdet hajtani lehet parancsra, de igazán tisztelni nem. Gesztusokat lehet tenni parancsra, de igazán szeretni nem. Parancs és szeretet? Hogy érti ezt Jézus?
Kezdjük a szeretettel. A magyar nyelvben ez az egy szavunk van rá, de az ógörögben, amely nyelven az Újszövetség is íródott, három különböző: erosz, filosz és agapé.
Van az a szeretet, az a kötődni tudás, amelynek forrása és mozgató, dinamizáló ereje a testünk. Ez az erosz, amiből az erotika szavunk is származik. Istentől való teremtettségünk része, fontos szerepe van a lét- és fajfenntartásban. Ez vonz egymáshoz nőt és férfit, hogy utódok születhessenek, de ilyen az is, hogy szeretünk enni, szeretünk aludni.
Lehet, hogy nagyon szeretem a töltött káposztát, de utálom a mákos gubát. Ebben a testünk „parancsol”, ez a forrása-ereje, kívülről nem lehet erőltetni, megváltoztatni. Itt csak én vagyok a kérdés.
Aztán van az a szeretet, amelynek forrása és mozgató ereje az emberi szellem. Ez a filosz, amiből a filozófia (=bölcsességszeretet) szavunk is származik. Így szeretünk eszméket, elvont dolgokat is, de kapcsolatainkat tekintve itt már kölcsönösség van, szimpátia, mint például a barátságban.
Szeretlek, mert te is szeretsz, jóban vagyunk. Vannak hasonlóságaink, meg különbségeink is, de tudunk elfogadni és kompromisszumokat kötni. Te a mákos gubát szereted, én a töltött káposztát, de megfőzzük mindkettőt, és egy asztalhoz ülünk vele. A másik is és én is, mindkettő számít.
Istentől kapott ajándék ez is, a társadalmat működtető, közösségi összetartó erő. Ilyen a barátság, a hazafiság és az egyenlőség, a szabadság szeretete. Együtt, egymásért...
S végül van az a szeretet, amit az Újszövetség agapénak nevez. Az, amikor nem én vagyok a kérdés, hanem csak a másik. Ennek forrása nem a testem, de még csak nem is az emberi gondolat, szellem, jóakarat, stb – hanem egyedül Isten maga.
Ez a szó szerepel az egyik talán legismertebb igében, amely minden karácsonykor elhangzik: „Úgy szerette Isten a világot…” Nem azért, mert kívánatos vagy szép lett volna, sőt romlott és gonosz volt az a világ, amelybe Jézus eljött. Nem mintha kölcsönösség lett volna, mert az ember elfordult Istentől.
A Mennyei Atya a Fiúban mégis önmagát adta, hogy örök életünk legyen! Ez a teremtő, megváltó és megtartó szeretet az élet forrása! Nem belőlünk fakad, mi képtelenek lennénk rá magunktól. De belénk áradhat az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által, És átáramolhat rajtunk mások felé is.
És itt érkezünk el a másik szóhoz, a parancshoz. Entellomai = parancsolom – mondja Jézus. Ez az összetett szó egyrészt az en- előtagból áll, ami magyarul –ban, -ben, csak mi a szó végére tesszük ragként, és a telosz főnévből, ami célt, beteljesedést, kiteljesedést jelent.
Értjük talán már, hogy amiről itt szó van, az a befogadni, utat engedni, és továbbadva kiteljesedni hagyni az Istentől jövő szeretetet. Mert az Ő parancsolata: örök élet.
Néhány fejezettel előbb beszél erről Jézus, mondván, hogy az Atya küldött engem, Ő parancsolta – hagyta meg – nekem, hogy mit tegyek és szóljak, én pedig most nektek adom tovább.
De hogyan lehetséges ez, nem belőlem, magamból fakadóan szeretni?! Rágondolunk helyzetekre, emberekre, önmagunkra, és lehetetlennek tűnik.
Az evangéliumban van egy rövid történet. Jézus bemegy egy zsinagógába, ahol – talán valahol hátul meghúzódva – van egy beteg ember is. Béna a keze, „sorvadt” – vagyis nem csak eltört, vagy hirtelen lebénult, hanem az izmok sincsenek rendesen kifejlődve. Egyszerűen fizikailag lehetetlen, hogy megmozdulhasson az a kéz.
Jézus pedig odahívja őt, a középre állítja, és a lehetetlent parancsolja neki: Nyújts ki a kezedet! Ő pedig kinyújtotta… és meggyógyult.
A jézusi szeretet parancsának engedelmeskedni nem hangulat, vagy szimpátia, vagy érzelem kérdése, amire passzívan várok, hogy majd jön… Hanem ez az engedelmesség igazából egy döntés. És nem szép szavak csupán, hanem a döntésnek következményei: tettek, szavak, élet!
Így történhet meg, hogy ez a „parancs” feltépi a bénaság köteleit, kiszabadít a betegség, erőtlenség, képtelenség rabságából. Az az ember ennek hitt és engedelmeskedett, ennek nyílt meg és engedett.
Mert Jézus parancs nem megkötöz, korlátoz, beszorít, kénye-kedve szerint dirigál – hanem fel- és megszabadít.
Ezen a hétvégén a szabadságharcunkra emlékezünk. A forradalom hőseire. Az elnyomás, rabság elleni magasztos küzdelemre, amit eleink vívtak. Hazaszeretetre, a szabadság és emberi egyenlőség szeretetére.
Fontos, Istentől kapott „filosz” ez, amely azóta is sokszor indít küzdelemre. Mindig időszerű, sajnos, az embervilágban, és ’48 hősiessége mindig példa.
De magyar keresztyénként hinnünk és tudnunk kell, hogy a legfontosabb, az egyetlen megtartó erő, az igazi szabadság és szabadulás, élet: Isten szeretete!
S hiába minden erosz – életakarás és életösztön, és minden filosz – emberi eszmék, jóakarások és küzdelmek, mert a bűneink, önzésünk, széthúzásaink és gyűlölködésünk bénító kötelékeiből, a bűn szolgaságából egyedül Krisztus szabadíthat meg.
Az Ő parancsolatának, erejének, szeretetének való megnyílás, az Ő befogadása hitben, beengedésének döntése, engedelmessége – az örök élet..