igehirdetes-250323.mp3Olvasmány: 1 Királyok 19,1-8
Alapige: 1 Királyok 19,8-9
"Ő fölkelt, evett és ivott, majd annak az ételnek az erejével ment negyven nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, a Hórebig. Itt bement egy barlangba, és ott töltötte az éjszakát. Egyszer csak így szólt hozzá az Úr igéje: Mit csinálsz itt, Illés?"
Illés próféta története alkalmas arra, hogy böjt 3. vasárnapján tükör legyen, amibe belenézhetünk. Isten Szentlelke segítségével megláthatjuk benne, mit is jelent úton járni és célba érkezni; megláthatjuk mostani önmagunkat, élethelyzetünket, amiből ide érkeztünk; és láthatjuk a nekünk adott böjti idő értelmét, hogy miként is tudjuk azt jól kihasználni.
A történetből most az úton járás és a célba érkezés képét emelem ki.
1. Illés úton járásáról azt olvastuk: Fölkelt, evett és ivott, majd annak az ételnek erejével ment negyven nap és negyven éjjel.
Az úton járó embernek van egy jellegzetes mozgása. Amikor járunk, folyamatos mozgásban vagyunk, és nemcsak előre haladunk, hanem jobbra-balra is kileng a testünk. Ez azért van, mert súlypontunkat egyik lábról a másikra kell áttennünk. Így tudunk előre lépegetni, mindig kibillentjük magunkat, és egyszer egyik láb fölött, majd pedig a másik fölött találjuk meg az egyensúlyt.
Nem véletlen, hogy az egy éves körüli kisgyermeknek félelmetes megtenni az első lépéseket. El kell engednie a járókát, a szülő erős kezét, a biztos támaszt; el kell fogadnia a bizonytalanságot a mozgás, a járás feltételeként. Felnőttként ezt megszokjuk, – de ott van. A mozgásban mindig ott van a változás, instabilitás, bizonytalanság. Az úton járó ember azonban felvállalja ezt annak érdekében, hogy haladni tudjon, dolgokat maga mögött hagyhasson, ill. a céljához eljusson.
Mit hagyott maga mögött Illés? Nagy csatát vívott az Úr ügyéért: Négyszáz Baál-próféta fölött aratott diadalt a Karmel hegyén az Úr nevében. De aztán a királynő fenyegetésétől megijedve elmenekült, s a pusztában egy bokor alatt meghalni kívánt. Ebből a helyzetéből állítja őt ismét talpra Isten.
Amikor Illés útra indult, maga mögött hagyta félelmeit, az űzött vad hányatottságát, menekülését. Maga mögött hagyta a harcokba való belefáradását, lelki kiégettségét. A bokor alá fekvését, az önfeladását, meghalni akarását. Súlyos terhek ezek…
Nekünk vajon mi mindent kellene magunk mögött hagyni? Milyen terheket cipelünk? Milyen súlyok nyomnak bennünket, amiket jó lenne végre letenni, és az Úr hívására elindulni? Mi fog vissza bennünket? Mi jelent akadályt? Mi fektet minket a „bokor alá”?
Illés a félelmetes mélységek után Isten hívására rálép a gyógyulás útjára. Negyven napig tart vándorlása az Isten hegyéig, a Hórebig.
A negyven nap különleges időszakot jelöl a Bibliában. A bűnbánat idejét, a lelki megtisztulás és gyógyulás idejét, az Isten-közelség idejét.
Negyven napig böjtölt Jézus a pusztában, mielőtt szolgálatba állt. Negyven napig volt Mózes a Hóreben, mielőtt megkapta Istentől a Tízparancsolatot. És Illésnek is negyven nap kellett, amíg az Isten hegyéhez elért. Szüksége volt erre a külső útra, mozgásra, folyamatos haladásra. Ez volt a külső keret, ami segítette őt, hogy belül, a lelkében az Isten szerinti változás végbemenjen. A negyven nap a gyógyulás útja volt számára.
Igen, nagy szükségünk van nekünk is az ilyen különleges időszakokra. Isten pedig biztosítja nekünk a kitüntetett időket, hogy kimozdítson a tehetetlen állapotunkból. Hogy az úton végigvihesse bennünk az Ő akarata szerinti változást. Hogy Jézus követésében kiformálódjon bennünk a Krisztus. Ez mindig nagyon komoly lelki munkával jár. Reményik Sándor Istenarc című verse szépen megmutatja ezt.
„Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.
Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.”
Igen, Isten ajándékaként, a teremtettségünk révén az Isten-arcúság bennünk van, de eltemetve. Mert annyi minden rárakódik, eltakarja, akadályozza annak kiformálódását.
A Húsvét előtti negyven napos böjti időt arra a lelki munkára kapjuk, hogy szelektálni tudjunk. Miközben az úton járunk, leteszünk fölösleges dolgokat, egy időre talán lemondunk dolgokról, magunk mögött hagyunk terheket; hogy egyre tisztábban láthassuk a valódi célt, Jézust. Átéljük a Jézusban való lelki gazdagságot. Ő teszi teljessé emberi életünket, és Ő adja meg a célba érkezés örömét is.
2. Illés az Isten hegyénél ért el céljához. Az Ige gyönyörű képpel mutatja be megérkezését. Egy barlang védettségében tölti Illés az éjszakát, és itt szólni kezd hozzá az Úr Igéje.
Az a barlang templommá, lelki otthonná lett Illésnek, az Istennel találkozás és beszélgetés szent helyévé. Sok utazás, bizonytalanság és változás után meghitt otthonra talál. Sok félelem, depresszió, lelki mélységek után Illés itt újra érteni kezdi az Úr szavát. Meghallja terveit, engedelmeskedik, és újra aláveti magát Isten akaratának.
Nem lehet nekünk sem kevesebb a célunk, mint hogy megkeressük az Istentől nekünk adott védett helyet, a lelki otthont. Hiszen nyilván az a célja minden lelki útnak, hogy végre ismét hazataláljunk. Odataláljunk Urunkhoz, megértsük szavát, és odaszánjuk magunkat az Ő akaratának.
Történjen velem a Te beszéded szerint! Ezt mondják azok, akik hallják az Urat, és engedelmeskednek. Ez volt Mária válasza Isten tervére: Történjen velem a te beszéded szerint. Így imádkozott Jézus is szenvedései között a Gecsemáné kertjében: Történjen úgy, Atyám, amint te akarod!
Adja meg nekünk Isten, hogy a mi hitünkből is megszülethessen ez a mondat! Lehessen ez Istenhez visszatalálásunk őszinte imádsága, önmagunk felajánlása.