igehirdetes-160814.mp3Olvasmány: Lukács evangéliuma 22,24-30
Alapige: Lukács evangéliuma 22,26
"Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál."
A mai újszövetségi ige azt a helyzetet tárja elénk, amikor Jézus tanítványai között „versengés támadt”, hogy melyikük a legnagyobb.
A versengésről óhatatlanul is eszünkbe jut, hogy a világ legnagyobb sport versenye zajlik mostanában. Sokan figyeljük a riói olimpia különféle versenyszámait, és szurkolunk a mieinknek. Mert jó érzés győzni, és megmelengeti szívünket, amikor a mieink bizonyulnak legjobbnak. Felemelő érzés a díjátadón hallani a Himnusz hangjait, ott látni a magyar lobogót. És büszkék vagyunk olimpiai bajnokainkra és érmeseinkre, mert megéreztették velünk is a győzelem ízét. Hiszen velük együtt kicsit mi is ott álltunk a dobogón, a legjobbak, a győztesek között.
Versenyezni, és legjobbnak bizonyulni, elsőnek érni a célba, legnagyobbnak, leggyorsabbnak lenni – ez nemes dolog, és rengeteg munka, edzés, sok-sok lemondás áll a győzelem mögött.
A tanítványok versengésével azonban egészen más a helyzet. Ők ugyanis olyan pályán akartak versenyezni, amin nem lehet. Legalábbis nem így. Azon a pályán egészen másféle szabályok vannak, mint ahogy ők gondolták. Ők itt Jézus mellett, a tanítványi körben, testvéri közösségben akartak egymást megelőzve „legnagyobbak” lenni. Vajon mit tekintettek mércének? Mi lehetett számukra a nagyság, elsőség? Miben akartak legnagyobbak lenni?
Ráadásul ennél rosszabbul nem is időzíthették volna ezt a versengést. Közvetlenül a nagycsütörtöki vacsora után, Jézus szenvedéseinek kapujában történik mindez. És ez itt most nagyon fontos körülmény! Pontosan ez adja kezünkbe a kulcsot az ige megértéséhez.
Jézus szenvedése és keresztje felől érthetjük ugyanis helyesen a nagyságot. Hogy mit jelent veszíteni, és hogy mi az igazi győzelem.
Mit is mond nekik Jézus? „Aki legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál.”
A mi jól megszokott és begyakorolt elképzeléseinket nagyságról és elsőségről itt Jézus a feje tetejére állítja, és azt mondja: Ezen a küzdőpályán az alázattal lehet a legtöbbet elérni!
Életünkben számtalanszor kerülünk különféle verseny-helyzetekbe, és jól tudjuk, hogy Jézus leckéje az alázatról mennyire nehéz. Gondoljunk csak egy olyan verseny-helyzetre, amikor pl. másokhoz hasonlítanak bennünket, az elvégzett munkánkat, a mérhető teljesítményünket. Ilyenkor zsigerből igyekszünk magunkat jobbnak beállítani, a magunk elsőségét bizonygatni. Vagy idézzünk csak fel pl. egy hétköznapi beszélgetést, amikor véleménykülönbség alakul ki. Hányféle módon igyekszünk a másik fölé kerülni: megemeljük a hangerőt, aztán egyre erősebb kifejezéseket használunk, vagy eleve úgy nyomjuk a beszédet, hogy a másik szóhoz se jusson…
Nagyon nehéz lemondani a saját igazunkról, az akaratunk érvényesítéséről, az elsőségről. Mert nem jó alulmaradni, veszíteni. Talán ösztönösen is bennünk van ez, hiszen része vagyunk az élővilágnak, ahol farkastörvények uralkodnak. Ha gyenge vagy, elpusztulsz. Az viszi tovább az életet az utódokon keresztül, aki erős, aki jól alkalmazkodik, aki felül tud kerekedni riválisán, és győzni tud.
Nos, Jézus ezt a természeti törvényt megfordítja, és azt tanítja övéinek: igenis lehet jó az alulmaradás, lehet jó az elsőségről, nagyságról való lemondás, ha nem ránk kényszerítik, hanem mi magunk választjuk. Ha az nem valami görcsös, izzadságszagú lemondás, hanem egy önként felvállalt út. Az alázat útja.
Jézus szavai és példája gyönyörűen bemutatja nekünk, hogy mit jelent az alázat útja. „Én olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál” – mondja tanítványainak. A szinoptikus evangéliumok párhuzamos helyein még világosabban kifejti ezt. „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20,28; Mk 10,45)
És talán még a szavainál is sokkal beszédesebb, hogy mit tesz, mi történik vele e szavak után: Jézus végigjárja az alázat útját, a szenvedés útját egészen a keresztig. És még tovább is, hiszen ez az út nem itt ért véget, hanem tovább vezet az életre, a dicsőségbe. Igen, az alázat útja győzelemre vezet.
Az apostol a sokszor idézett Krisztus-himnuszban is összekapcsolja az alázatot és a győzelmet, ahogy Jézus életútján röviden végigtekint (Fil 2,6-11). Jézus megalázta magát, és engedelmes volt egészen a kereszthalálig. De azután Isten felmagasztalta őt, és minden más névnél nagyobb nevet ajándékozott neki. Az alázat útja a legnagyobb győzelemhez vezetett!
Az ige tehát az alázat útján nem a teljes megsemmisülésbe hív minket. És nem is arról van itt szó, hogy aki Krisztus követi, az legyen minden helyzetben balek, utolsó, vesztes.
Ebben az igében összekapcsolódik két út, a krisztusi alázat útja és a krisztusi győzelem útja. Azért, hogy Krisztussal együtt mi is győztesek lehessünk, elénk tárja Isten igéje az alázat útját, ezen akar elindítani bennünket, ebben akar megerősíteni.
Mert édes a győzelem akár az olimpián, akár más versenyben, és jó érzés másoknál jobbnak, ügyesebbnek bizonyulni. Itt azonban egy másféle, lelki küzdőpályáról van szó, és az életünk egésze, az üdvösségünk szempontjából ez sokkal fontosabb az előzőnél: Hogy rátaláljunk a krisztusi alázat útjára, amely Jézussal együtt járva a győzelemre is elvezet bennünket.
Igénk záró részében Jézus ezt a végső győzelmet is felrajzolja a tanítványai előtt egy gyönyörű képben. Ezt a képet vigyük mi is magunkkal ebből az igéből, véssük mélyen a szívünkbe, és ez legyen vezérlőnk az alázat útján! Jézus ezt mondja övéinek: „Én örökségül adom nektek az országot, hogy egyetek és igyatok az én asztalomnál, az én országomban.”