igehirdetes-150621.mp3Olvasmány: Mózes 1. könyve 27,42-44; 28,10-16
Alapige: Mózes 1. könyve 28,15
„Íme, én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhová mégy, és visszahozlak erre a földre. Mert nem hagylak el…”
Ezen a hétvégén minden általános és középiskolában megtartják az évzáró ünnepségeket, véget ért a tanév. Illik részt venni ezen minden tanulónak, már csak azért is, hogy átvegye a bizonyítványt. Amolyan megállás ez a tanulás folyamatában, nem csak a pihenésre, hanem a szembesülésre is – akár a kapott jegyek segítségével. Hol tartasz? Mire jutottál? Mit értél el? Merre vagy hogyan tovább?
De tanulni nem csak a gyerekeknek kell, van „iskola”, amit sosem járunk ki, utak, amiknek felnőttként is újra és újra neki kell indulni. Tanulni az életet, Istent, egymást és önmagunkat.
A felolvasott történetben Jákob is bizonyítványt kap. Élete egy tanulási időszakának vége, lezárult. Neki pedig szembesülnie kell azzal, hogy hol tart, mire jutott, mit ért el, és ott van az égető kérdés is, hogy hogyan és merre tovább. Élete igyekvéseiben, rohanásában meg kell állnia, elalszik. De ebben az álomban ébred fel, és ébred rá minderre igazán.
Jól ismerjük történetét az Ószövetségből, a „csaló Jákob”, a későbbi Izráel, akiről majd egész választott nép neveztetik. Ábrahám unokája, Izsák fia, Ézsau testvére. Többféleképpen is láthatjuk és ítélhetjük meg őt.
Gondolkodhatunk úgy, hogy Ézsau a két fiú közül az „igazi férfi”, aki nap mint nap az életét is kockáztatva vadászik, az erdőt-mezőt járja, egyedül is boldogul, senkire sincs szüksége. Míg a nyámnyila Jákob az anyja szoknyája mellett ül naphosszat. De láthatjuk úgy is, hogy Jákobnak fontos a család, az otthon, a gazdaság, rá mindig lehet számítani, Ézsau pedig felelőtlen, magának való, vajon micsoda családfő lenne belőle!
Abban a bizonyos híres jelenetben, mikor a bátyja sikertelen vadászatból éhesen tér haza, vajon Jákob az önző haszonleső, aki az elsőszülöttségi jogot egy tál étellel zsarolja ki testvérétől, vagy éppen Ézsau a nemtörődöm, aki egy tál lencséért lemond arról, ami a legfontosabb, az élethivatása kellene legyen?
Azért fontos ezt végiggondolni és meglátni, mert akkor számunkra is mindjárt nem egy régi érdekes mese jó vagy rossz hőséről van szó, hanem egy emberről. Olyanról, mint mi magunk! Nekünk is szól az Ige, akárhol is tartunk a saját utunkon, élet-tanulásunkban.
Így láthatjuk őt egyrészt a kapcsolataiban – másokkal, Istennel és önmagával, másrészt pedig erőben és erőtlenségben, gazdagságban és nincstelenségben. Egy nagyon is emberi úton, sok mindennel a múltjában, aminek helyre kellene kerülnie, és egy kérdésekkel teli ismeretlen jövő előtt.
Jákob az elején bizonyára úgy gondolja, hogy nagyon is bírja emberi kapcsolatait. Édesanyjának ő a kedvence, s az idős Izsák, bár Ézsaura büszke, mégiscsak őt látja nap mint nap, ő van ott mellette. A szolgák, a háznép őt ismeri, rá hallgat, s valahogy még a bátyját is kezelni tudja, tud ő bánni vele! No és Istennel? Vele is minden rendben, hiszen őt, Jákobot érdeklik annyira azok a régi történetek nagyapjáról, Isten „barátjáról”, őneki olyan fontos az az áldás is.
Aztán egyszer csak, ezekből a „rendben lévő” kapcsolatokból kizuhanva, ott találja magát azon a sötét éjszakán, teljes egyedül hagyatottságban. Rebekát élve többé nem látja, Izsák elküldte, Ézsau halálosan gyűlöli, de még egy szolgát sem kapott, hogy segítse az úton. Csalódott és csalódást okozott. S most, miután vak édesapját is becsapta, bizonyosan Isten is megveti. Kívül harag, kitaszítottság, belül bűntudat.
Az elején azt gondolhatta, hogy fontos a családban, van jelentősége, hatalma. Fizikai ereje talán nincs annyi, mint bátyjának, de mennyivel okosabb nála! Agyafúrt, és ezt jól használja, jól boldogul és megszerzi, amit akar. De most, a magányos éjszakában csak kiszolgáltatott, védtelen, erőtlen és teljesen eszköztelen. Ugyan, hol a gazdaság, családfőség? Az áldást megszerezte, de vele Istent, Őt nem tudta megszerezni.
Jákob története a mi történetünkre kérdez rá. Emberi kapcsolatokra, amiket emberi módon annyira bírni gondolunk. Mert kötődünk szeretettel, vagy mert talán szükség van ránk, mert függenek tőlünk és – úgy tűnik – hallgatnak ránk. Vetélkedéseinkre és másokkal való küzdelmeinkre kérdez, amikben oly nagyon győzni akarunk. Az istenkapcsolatunkra is, amiről azt véljük, rendben van, hiszen teszünk is érte.
S mégis megtörténik, hogy hirtelen vagy lassan, de szinte érthetetlenül megtörik valami, jön egy veszteség, megrendülés, csalódás a másikban vagy bennünk, akikre számítanánk nincsenek, s mintha Isten is elfordult volna tőlünk… Azt gondoljuk, van valamink, mert igyekeztünk, áldozatot hoztunk, erőlködtünk vagy okoskodtunk, megszereztük! Van tehetségünk, értelmünk és erőnk, tekintélyünk és lehetőségeink. S mégis történhet bármikor valami, amiben mindez semmivé tud válni.
Azon a sötét éjszakán Jákobbal nincs más, csak a ránehezedő múlt és az üres jelen. Van-e jövő?
Íme, abban a fekete csendben váratlanul megérkezik a válasz, felragyog az a fényesség, ami a jövőt is be tudja világítani, a múltat is megtisztítani, és a jelent is átmelegíti. Isten válaszol: Igen, van jövőd, de nem egyedül benned, nem önmagadban, megszerzett emberekben és javakban! „Megszerzett” áldásban. Hanem a megszerezhetetlen, de önmagát ajándékozó Istenben! Aki a téged életútnak indító Teremtő, annak végén ítélő Bíró, s mégis úgy szólít meg, mint aki a te Istened: veled vagyok!
Jákob most egyedül maradt, de ismerjük a történetét, Betúélnál majd otthonra lel, kap szerelmet, feleségeket, fiakat, Józsefet és testvéreit. Egy napon majd Ézsauval is kibékül, és viszontláthatja még apját is. Mert az Úr önmagával is kibékíti, mikor a Jabbók révénél, több mint húsz év múlva azon a másik magányos éjszakán önmagával és Istennel kell viaskodnia. Lesz gazdagsága, hatalmas nyája, szolgái, s egyszer majd az a föld is az övé lesz, amelyről most menekül.
Megőrizlek és visszahozlak, nem hagylak el, mondja az önmagát nekünk ajándékozó Isten, akitől ajándékba lehet kapni igazán az emberi kapcsolatainkat, s úgy már tudunk hálával élni velük, felelősen elhordozni őket, s tudjuk el is engedni, mikor annak jön el az ideje. Akitől ajándékba kaphatjuk a békességet önmagunkkal is, mert megtisztít, megújít és megerősít. Megbocsát és kibékít. Akitől ajándékba kapva lehet igazán miénk mindaz, amink van.
Aki megszólít: Veled vagyok. Ott voltam a múltadban, itt vagyok a jelenedben, és én vagyok a jövőd.
Nekünk is szól Istennek az egész Szentíráson, a Teremtettségen is átragyogó üzenete, ami a testté lett Jézus Krisztusban beteljesedő valósággá lett: Immánuél = Velünk az Isten!
„Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”