A holnap és a ma

"Ne dicsekedj a holnapi nappal, mert nem tudod, mit hoz az a nap!"
"Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért."
"Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!"

Vajon mi van bennünk, mikor meghalljuk azt a szót, hogy „holnap”? Talán valami reményteli előretekintés, váradalom, valamire való készülés, nekifeszülés? Holnap… Vagy inkább valami szorongás, aggodalom?

Az Ige azt üzeni ma nekünk, hogy a holnap nem a miénk. És ez nem valami rossz, nem veszteség, kár, hanem egyszerűen a mi időben való létezésünkből, a teremtményi voltunkból fakad. Csak a jelen a miénk. És az igazi rossz, veszteség és kár abból fakadhat, ha ezt nem értjük meg! Nem ismerjük fel, nem tudjuk elfogadni.

A holnap nem a miénk. Mégis sokszor gondoljuk úgy, hogy kézben tarthatjuk a holnapot. Sőt, kézben kell tartanunk! Ezért vannak terveink, akarásaink, nagy nekiindulásaink, belefeszülésünk a holnapba, hogy valamiképp bebiztosítsuk. És ezért veszíthetjük el és ronthatjuk el a mát, mint az a bizonyos gazdag ember, akiről Jézus beszélt a példázatában. Aki azt gondolta, hogy övé a holnap, be tudja biztosítani, és ennek alárendeli a mát. Amikor hajtjuk, nyomjuk, alárendelünk ennek testi egészséget, emberi kapcsolatokat, egész jelenünket, amit meg kellene élnünk, s mégsem a miénk. Mert mindig a holnapra feszülünk rá, mintha onnan lenne a boldogságunk, abból várjuk a megelégedettséget, ami mindig csak majd lesz.

De nemcsak úgy veszíthetjük el a jelent, hogy: Na, majd holnap…!, hanem azzal a patópálos hozzáállással is, hogy: Ááá, majd holnap… Ez is abból a tévhitből fakad, hogy az az enyém. Hogy elengedhetem a mát, mert majd holnap jóváteszem, megcsinálom. Majd holnap elvégzem, befejezem, meglátogatom, megbocsátok, bocsánatot kérek, kibékülök, elengedem, abbahagyom… És észre sem veszem, de ez is mindig holnap marad, és elveszítem a mát.

A másik elhibázott gondolkodás a holnapról, hogy nemcsak kézbe tarthatom azt, de nekem kellene kézben tartani azt! Betölt minket a félelem, az aggodalom a holnap miatt, önmagunk és szeretteink miatt, gyermekeink és unokáink miatt, mert úgy gondoljuk, nekünk kellene a jövőt biztosítani, kézben tartani – de nem bírunk vele!

Aki azt hiszi, hogy kézben tarthatja, vagy neki kell kézben tartania a holnapot, az végtelenül egyedül marad benne, és elveszíti a mát is.

Erre mondja Jézus azt, hogy nem, nem a miénk, embereké a holnap. És hogy nem vagyunk benne egyedül. Mert a holnap az Istené, és az Ő kezéből kaphatjuk meg egyedül.

Isten nem nézi le a létünk anyagi, testi valóságát, nagyon is komolyan veszi azt. Olyannyira, hogy maga is eljött ebbe a földi valóságba, hiszen az Ige testté lett. Jézusban emberré lett, és nagyon is tudja, hogy mik és milyenek a szükségeink, amiket a mindennapokban átélünk. Mit jelent éhezni, szomjazni, fázni. Milyen fájdalmakat szenvedni, és meghalni!

Jézus maga mondta ki, hogy van olyan, hogy a lélek kész, de a test erőtlen. És nem véletlenül Ő maga így tanított minket imádkozni: A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!

Sőt, mikor imádkozni tanít minket, akkor a „belsőszobába” küld minket, hogy ott az ajtót bezárva csendesedjünk el Isten előtt. Csakhogy abban a korban a kis lakóházaknak egyetlen helyiségét lehetett kulcsra zárni, ez pedig az éléskamra volt. Oda küld minket, ahol a leganyagibb élet szaga tölti meg a levegőt! Ahol az üres polcok az Istenre szorultságunkról, vagy a tele polcok, zsákok az Isten előtti de a másik emberért való felelősségünkről szólnak.

A mi Urunk Jézus, aki az életét adta a mi üdvösségünkért, örök életünkért, mondja azt, hogy ne aggodalmaskodjunk a holnap felől. Mert az az Isten, aki már bebizonyította szeretetét irántunk az örökkévalóságunkra nézve, hogy ne törődne ugyanolyan szeretettel a Hozzá hazavezető utunkkal? Így változhat át a mi aggodalmunk, nyugtalanságunk, nyugodt gyermeki bizalommá.

Isten azért is hív minket erre, mert Ő teremtett meg minket, Ő tökéletesen ismeri a mi fizikai és mentális teherbírásunkat. Tudja, mit és mennyit bírunk. A holnap felől aggodalmaskodni nemcsak kishitűség és bizalmatlanság Istennel szemben, de egész egyszerűen ostobaság is.

S Ő nem arra teremtett minket, hogy mi tartsuk kézben a holnapunkat, vagy kelljen nekünk kézben tartani, hanem hogy Ővele bizalom-közösségben járjuk végig az utunkat!

A legtöbb ember azért roskadozik lelkileg is az élet terhei alatt, mert a ma gondjaihoz hozzáveszi még a holnap gondjait is, pedig egy arasznyival sem tudja megnyújtani azt. Mindazt, amit Isten, aki tudja, hogy hogyan fogunk változni, fejlődni, erősödni, napokra és évekre bölcsen elosztva, részletekben akar ránk helyezni. És mindig éppen ahhoz erőt és bölcsességet adni.

Lehet a miénk a holnap, de csak egyféleképp: Ha Istenre tudjuk bízni, és az Ő kezéből vesszük el naponként. Ha tudjuk, hogy nem egyedül vagyunk sem holnapban, sem mában.

Lehet a miénk, és persze, tervezhetünk is, de azzal az alázattal, hogy „ha Isten akarja, és élünk”! Az Őrá való bizalommal teli ráhagyatkozással, hogy a mához mindig kapok erőt és világosságot. Hetenkénti kis kiadványunk címe a zsoltárige: Lábam előtt mécses a Te Igéd. Aki Istenben bízik, nem vaksötétben botorkál! Az Úr fénylő mécsest ad a kezünkbe, aminek lángjánál mindig láthatjuk a következő lépést, belátjuk az utat, amit éppen kell. De mécsest kapunk, és nem reflektort!

Tervezgethetünk a holnapunkra nézve, de mindig a máért felelősen. Önmagunkért, döntéseinkért, egymásért Isten előtt felelősen. Megélve azt, ami a mában adatott! Hogyha holnap talán vége az útnak, de azért ma még elültessünk egy diófát.

Igen tervezhetünk, és ezt nem kell feszült aggodalommal tenni, hanem lehet felszabadult reménységgel. Mert mégis van egy biztos holnapunk! Egy „holnap”, ami már igenis a miénk! Az örökkévalóság. Amit Jézus Krisztus, belépve a mi emberi valóságunkba, a mánkba, a halált és a gonoszt legyőzve, számunkra már megszerzett. Elkészítve vár minket.

Nem tudjuk, addig mennyi mánk lesz még, de ez a mennyei holnap bizonyos, és mi láthatjuk az egész hátralévő földi utunkat a maga terheivel, keresztjeivel, kis és nagy örömeivel, ennek az örök holnapnak a fényénél.