Újra felfedezett Ige

„Másnap azután összegyűltek az egész nép családfői, a papok és a léviták Ezsdrásnál, az írástudónál, hogy még jobban megértsék a törvény szavait. Ekkor megírva találták a törvényben, amelyet az Úr Mózes által adott, hogy a hetedik hónapban levő ünnepen lombsátrakban kell lakniuk Izráel fiainak. Kihirdették és közhírré tették ezért minden városban: Menjetek ki a hegyekbe, és hozzatok sűrű lombú faágakat, és készítsetek lombsátrakat, ahogyan meg van írva. Lombsátrakat készített tehát a fogságból hazatért egész gyülekezet, és lombsátrakban lakott. Bizony nem tettek így Izráel fiai Józsué ideje óta egészen eddig. Igen nagy volt az öröm. Nap nap után olvasták az Isten törvénykönyvét, az első naptól az utolsó napig.”

A reformáció elindulásának 500. évfordulóján tele van a szívünk hálával Isten iránt. Éspedig nem csak a „nagyokért”, akik Isten eszközeiként elindították a reformációt, az egyház megújítását. Őket gyakran emlegetjük mostanában, hiszen Luther Márton, Kálvin János és a mi reformátorunk, a „magyar Luther”, Dévai Bíró Mátyás szoborcsoportja immár egy hete itt áll az ó-parókia nyitott udvarán. Mi Istennek adunk hálát azért a sok emberért is, akik nélkül ma nem ünnepelhetnénk, akiknek talán a nevét sem ismerjük már: Akik ezt a hitet hűségben megőrizték és továbbadták a mi gyülekezetünkben is, Kenesén és Akarattyán. Szülők és nagyszülők, lelkészek és tanítók hosszú-hosszú sorára gondolhatunk.

Borzongató belegondolni, hogy Isten kegyelméből éppen mi ünnepelhetjük az 500. évfordulót. Azonban ez nem csak kitüntetés nekünk, hanem ez ránk ruházza annak felelősségét is, hogy legyenek itt a jövőben is olyanok, akik majd a 600. és az 1000. évfordulón is ünnepelni fognak.

Ezt az Igét azért hoztam a mai ünnepre, mert talán nincs is még egy olyan történet a Bibliában, amelyik ennyire tökéletesen bemutatja, hogy mi is a reformáció, és hogyan működött az Nehémiás korában, Luther idejében, és ma is.

Nehémiás vezetésével a nép egy része hazatért a fogságból, és felépítették Jeruzsálem romos várfalait. Tették ezt az ellenség zaklatása ellenére, kezükben fegyverrel. A várfal felújítása, kijavítása külső építkezés volt.

Ez a történet pedig már a belső építkezést mutatja be, tehát a folyamat tartalmi részét. Reformáció volt ez a szó legszorosabb értelmében! Ószövetségi reformáció. Isten népe ugyanis újra felfedezett valamit, amit már rég elfelejtettek, és porosodni hagytak. De most, hogy felfedezték, újra megtapasztalták a benne rejlő erőt!

Mit is fedeztek fel? – Isten Igéjét!

Szóltak az írástudó Ezsdrásnak, hogy „hozza elő Mózes törvénykönyvét, amelyet az Úr adott Izráelnek.” Aztán elkezdték felolvasni, és „úgy magyarázták, hogy a nép megértette az olvasottakat.”

Hát nem pontosan így történt a reformáció idején is? Nem ez volt Isten legnagyobb csodája, hogy egy Könyv újra beszélni kezdett? Igen, pontosan így történt. A Biblia újra megszólalt, Isten Igéje újra érthetően felcsendült. Először egy-egy embert ütött szíven. Így járt Luther a Római levéllel. Élete kínzó kérdéseire keresett választ: Hogyan találok kegyelmes Istent? Hogyan menekülhetek meg az ítélettől? Kora emberének legégetőbb kérdései voltak ezek. Isten kegyelme által megszólalt a Könyv, és Luther érteni kezdte. Később aztán lefordította az Újszövetséget a nép nyelvére. Az emberek kezükbe vehették Isten Igéjét. Ettől kezdve megállíthatatlan volt, Isten szava egyre több embert ért el, és szólított meg. Így újult meg Isten egyháza.

Ma is pontosan így történik ez, ahányszor csak kinyitjuk a Bibliát. Ha olvassuk, tanulmányozzuk, és engedjük, hogy Isten Lelke által megszólaljon, akkor mi is megértjük a benne levő igazságot, és megtapasztaljuk, hogy micsoda tápláló erő rejlik benne!

Gyönyörű, ahogyan a történet leírja, hogyan újult meg az akkori istentisztelet. Amikor Ezsdrás kinyitotta a könyvet és olvasni készült, akkor felállt a nép. Aztán amikor Ezsdrás áldani kezdte az Urat, mindannyian „ámen”-t mondtak rá. Majd leborultak Isten előtt, és imádkoztak. Egymásnak válaszoló liturgiai elemek voltak ezek: Isten szólt, a gyülekezet válaszolt. Megindult egy párbeszéd az Istennel! Éppen úgy, ahogyan annak lennie kell.

Ha azt akarjuk, hogy Isten megújító ereje átjárjon minket személyenként és gyülekezetként is, akkor ma is hasonlóképpen kell „szóba állni” és folyamatosan párbeszédben maradni Istennel.

Számomra ebben a történetben az a legmegdöbbentőbb, ahogyan életre kel Isten Igéje! Látjuk, hogy egészen konkrétan hogyan fejti ki hatását!

Másnap újra olvasták a törvénykönyvet, és „megírva találták, hogy a hetedik hónapban levő ünnepen lombsátrakban kell lakniuk Izráel fiainak… és lombsátrakat készített az egész gyülekezet… igen nagy volt az öröm.” Éppen a hetedik hónap volt ekkor, és éppen ehhez a részhez értek az olvasásban, és az éppen a jelenlegi helyzetükről szólt!

A Szentlélek csodálatos munkájának vagyunk itt tanúi! Ő teszi mindig aktuálissá az Igét! Az Ő munkája, hogy éppen az az Ige szólal meg, éppen akkor, és éppen nekem szól.

A Szentlélek munkálta bennük előbb a megértést, és most Ő indította őket tettekre! Az Ige megértését tettek követték. A hitükből fakadó döntéseket hoztak, és az életük megváltozott, megújult az ünnepük. Átjárta őket az Igének való engedelmesség öröme.

„Aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt” – mondja Jézus az övéinek. Igen, itt látjuk, hogyan érik be a hit gyümölcse. Gyümölcsöt teremnek mindazok, akik Benne maradnak.

„Nem tettek így Józsué ideje óta.” Ez egészen elképesztő! Ezek szerint évszázadok óta nem olvasták, és nem vették komolyan Isten törvényét, nem tartották meg az előírt ünnepeket.

A reformáció idején is hasonló lehetett a helyzet: előtte évszázadokon át szunnyadni hagyták az Igét, rakódott rá a por. Beszéltek róla a templomokban, de nem engedték, hogy maga a Könyv beszéljen, az Ige megszólaljon! Vajon mit értettek az emberek mindabból, ami a templomokban elhangzott? Hókuszpókuszt. A pap a szereztetési igéket latinul mormolta: Hoc est corpus meum. Ez az én testem. Tehát akkor történik valami fontos, amikor a pap hókuszpókusz-t mond, ennyi maradt meg az embereknek. Isten kegyelméből ez a hókuszpókusz ért véget a reformációval. Mindenki számára érthetően, a saját nyelvén csendült fel az Ige.

Ahogyan Nehémiásék idejében is történt: Felfedezték, újra olvasni kezdték, úgy magyarázták, hogy érthetővé vált, majd megindult a párbeszéd Istennel, és az engedelmességben megújult az életük, az ünneplésük.

A reformáció elindulásának 500. évfordulóján is ugyanaz a feladatunk, ami mindig: Tegyük mérlegre magunkat az Ige alapján! Hol tartunk vajon a reformáció, a megújulás folyamatában gyülekezetként és egyénenként? Kinyitjuk-e újra meg újra azt a Könyvet? Engedjük-e, hogy az Ige megszólaljon, és beszéljen hozzánk? Kérjük-e és engedjük-e a Léleknek, hogy munkálja bennünk az engedelmességet, és életünk megújulását?

Adjunk hálát azért, hogy templomunkban újra meg újra megszólal Isten az Ő Lelke és Igéje által, és hangzik a tiszta evangélium! De legyen hozzánk irgalmas Isten, és adja meg, hogy ez a jövőben is így maradjon, és legyenek holnap, és 100 év-500 év múlva is, akik élnek vele!