igehirdetes-211017.mp3Olvasmány: 1 Thesszalonika 4,13-18
Alapige: Jelenések könyve 2,8-11
"A szmirnai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az első és az utolsó, aki halott volt, és életre kelt: Tudok nyomorúságodról és szegénységedről, pedig gazdag vagy, és azok káromlásáról, akik zsidóknak mondják magukat, pedig nem azok, hanem a Sátán zsinagógája. Ne félj attól, amit el fogsz szenvedni. Íme, az ördög börtönbe fog vetni közületek némelyeket, hogy próbát álljatok ki, és nyomorúságotok lesz tíz napig. Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját. Akinek van füle, hallja meg, amit a Lélek mond a gyülekezeteknek! Aki győz, annak nem árt a második halál."
Október érdekes kettőssége: Egyik kezével még ad, de a másikkal már elvesz. Még kapunk gyümölcsöt, szőlőt, birsalmát; a parókia sarkánál a csilipaprika bokrok tele vannak terméssel, sőt, virágot is hoznak, reménykednek a folytatásban. Amikor kisüt a nap, beleállunk a fénybe, szeretnénk begyűjteni, mert érezzük, egyre kevesebb lesz belőle… Ugyanakkor reggelente már meglátszik a lehelet, kezdenek besárgulni a levelek, érezhetően rövidülnek a napok és egyre jobban szürkülnek…
A Bibliaolvasó Kalauz szerint az Újszövetségből az 1. Thesszalonikai levelet olvassuk. Az úrasztalától felolvasott igeszakaszban az apostol a feltámadásról és Krisztus visszajöveteléről ír. Ezzel a reménységünkre kérdez rá. Meddig látunk el? Holnapig? Életünk végéig? Vagy Krisztussal együtt az örökkévalóságig? „Mindenkor az Úrral leszünk” – írja Pál.
A reménységhez kapcsolódik a Szmirnai levél is, mely a korabeli keresztyének valós élethelyzetén keresztül ad konkrét példát a reménységre, a küzdelemben való kitartásra.
Az üzenet a feltámadott Jézustól származik. Van benne egy helyzetértékelés, valamint egy kérés, mely ahhoz kapcsolódik, majd pedig az egészet egy ígérettel koronázza meg.
A szmirnai keresztyének helyzete sötét és fenyegető. Diocletianus császársága alatt a keresztyénüldözés nagyon felerősödött. Azt olvastuk, hogy szenvedésben lesz részük, bántalmazásban és bebörtönzésben. – De a sötétben mégis fény pislákol: a reménység fénye. Nyomorúságotok „tíz napig” tart, vagyis jól behatárolt ideig! Nem örökké, nem ameddig bele nem pusztultok, hanem belátható ideig.
Ezért ne félj attól, ami rád vár! – mondja Krisztus. Tarts ki a próbatételekben! Tarts ki mellettem, ne tagadj meg engem! Maradj hűséges hozzám! Az én fényem végül nagyobb lesz, mint a nyomorúság sötétje.
Akkoriban Szmirnában nagyon jól értették, mit jelent a küzdelemben való kitartás. Szmirna Kisázsiában, a mai Törökország területén fekszik, és akkoriban a színvonalas sportrendezvényeiről volt híres. Megtiszteltetés volt itt küzdőtérre lépni, versenyezni, mert ide csak a legjobbak jöhettek. Biztos, hogy a gyülekezet tagjai is, a barátokkal, társakkal együtt, számtalanszor láttak ilyen viadalokat, sőt, az is elképzelhető, hogy köztük is lehettek sportolók, akik részt is vettek a küzdelemben. Tudták tehát, hogy milyen kitartásra, erőre van szükség a pálya végigküzdéséhez. Versenyben maradni, tisztességes küzdelemben kitartani, és nem feladni a cél előtt, hűségesnek maradni.
Mi is tudjuk, milyen ez. Hiszen gyakran ilyen nehéz küzdelemként élünk meg egy-egy időszakot az életünkben. Amikor nehéz a pálya, és nagyon sok erőt követel tőlünk az élet különféle területein. Ott legyünk teljes emberként a családban, ahol talán éppen mi volnánk a többiek oszlopa, mindenki ránk támaszkodik, azt várják, hogy erősek maradjunk, és tartsunk. Ott legyünk a szeretteink között hűséggel, odafigyeléssel. És ott legyünk a közösségeinkben, a gyülekezetünkben is, szolgálatokat vállalva, mások gondjait felvenni, mert szükség van a tetteinkre, imádságainkra és a hűségünkre.
Kitartani a küzdelemben, és hűségesnek maradni. Mi is értjük, és ismerjük ezt. – De nézzük csak, hogy ki is kéri itt a mi hűségünket? Kihez kell hűnek lennünk? Az előbbiekből úgy tűnhetne, hogy a ránk bízott emberekhez, a szeretteinkhez, azokhoz, akik felé segítséggel, szolgálattal fordulunk. Pedig nem így van. Itt a feltámadt Krisztus kéri a hűségünket! Az a Jézus, aki elhívott minket. Neki tartozunk elsősorban hűséggel, s a Neki való engedelmességünk gyümölcsei jelennek meg a segítségünkön, odafigyelésünkön és mindenféle szolgálatunkon keresztül.
Polikarposznak hívták a szmirnai gyülekezet későbbi vezetőjét. Amikor elfogták, másokkal együtt őt is a hite megtagadására kérték. Ez általában abból állt, hogy megtagadják Krisztust, és hűségesküt tesznek a császár iránt. Feljegyzések megörökítették, hogyan zajlott ez Polikarposz esetében. Prokonzul: „Légy tekintettel a korodra! Esküdj, és szabadon engedlek; átkozd meg Krisztust!” Polikarposz így felelt: „Nyolcvanhat éve szolgálok neki, és sohasem bántott meg. Hogyan káromolhatnám hát Királyomat, aki üdvözített engem?” A prokonzul még sokáig próbálkozott, hiszen a gyülekezet vezetőjének hitehagyása nagy fegyvertény lett volna, sokan követhették volna. Azonban hiába erősködött, Polikarposz inkább ment a halálba, minthogy megtagadja Urát. (Kr. u. 155)
A mi életünk hétköznapi küzdelmeiben is, ha nem is ennyire direkt módon, de lelki értelemben mindenképp, élet-halál kérdése a hűségünk. Az, hogy megmaradjunk a hitben, igeolvasásban, igehallgatásban és az imádkozás szolgálatában.
„Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” Az eredetiben itt a sztefanosz, a győzelmi koszorú áll. Igen, eddig a hűségünkről volt szó, de a mondat második fele is fontos része az üzenetnek. Jézus nemcsak kér, hanem ad is. Megajándékoz, mert a hűségnek jutalma van.
Az ókori sportversenyeken a jutalmazás úgy történt, hogy aki győzött, koszorút kapott. Babérból fonták, az ugyanis sokáig nem száradt el. Aztán a későbbi időkben ezt a babérkoszorút ezüstből, aranyból formázták, hogy a győzelem értékét, a helyezést is jelezzék.
Vajon mi hogy állunk ezzel, merünk-e foglalkozni a jutalmunk kérdésével?
Nagyon tanulságos, amikor a tanítványok azt mondják Jézusnak: mi elhagytunk mindent, és követtünk téged, mi lesz hát a jutalmunk? Jézus pedig nem bántja emiatt őket, és nem kér szerénységet! Beszél a jutalomról. Úgy válaszol, hogy hűségüknek százszoros a jutalma: kaptok itt e földön testvéreket, családot, társakat, majdan pedig örök életet.
A jutalom tehát két részből áll, s már itt elkezdődik. Gondoltunk-e már arra, hogy akik körülvesznek, társaink, családunk, gyülekezetünk, ők Jézus ajándéka? Nemcsak elvesznek tőlünk erőt, időt, odafigyelést, hanem őket ajándékként tudhatjuk magunk mellett! A jövendőben pedig Jézus ajándékainak teljessége lesz az örök élet, a Vele együtt lét boldogsága, a teljes megelégedettség és öröm állapota. Amit szem nem látott, fül nem hallott, felfogni sem lehet, amit Isten készít az Őt szeretőknek.
A jutalom első része a megfogható, e földi, ez a második pedig az örökkévaló, a „hervadhatatlan koszorú”, az „élet koronája”.
A küzdelmeinkben benne élünk, ezért emlékeztessük magunkat gyakran a célra, a jutalomra! A küzdelmeink során legtöbbször görcsben vagyunk, erőlködünk, és lefelé, a dolgunkra koncentrálunk, – emeljük hát fel többször a fejünket! Fogadjuk el Urunktól, amikor dicsér, amikor jutalmazni akar! Bátorítson ez, és erősítsen minket a hűségben!