Valóban szabadok

Olvasmány: 1 Péter 2,9-10.12.15-16
Alapige: János evangéliuma 8,32-36

"Így szólt akkor Jézus azokhoz a zsidókhoz, akik hittek benne: Ha megismeritek az igazságot, az igazság megszabadít titeket. Ők ezt kérdezték tőle: Ábrahám utódai vagyunk, és soha nem voltunk szolgái senkinek. Hogyan mondhatod hát: Szabadok lesztek? Jézus így válaszolt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, hogy aki bűnt cselekszik, az a bűn szolgája. Ha a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek."

Szabadság – tegnap sokszor elhangzott, leíródott ez a szó, hiszen október 23. nekünk magyaroknak, népünknek, nemzetünknek a szabadság ünnepe, s egyszersmind emlékezés azokra, akik életüket adták érte. Egyszerre fényes és sötét ünnepünk. Negyvennyolc, ötvenhat – történelmünknek fontos küzdelmei, de amolyan felemás, földi szabadságok...

Péter apostol levelében szintén nemzetről, népről és szabadságról ír. Olyan összetartozásról és odatartozásról, ami ugyancsak nehézségekkel, küzdelemmel jár a földi mindennapokban, de erőforrást, világosságot és felszabadultságot, valóságos szabadságot ad nekünk. Hogy szent nemzet, Istennek irgalmával és világosságával megajándékozott népe vagyunk, és hogy mit jelent ez a szabadság

A jánosi ige pedig tulajdonképpen ugyanerről a szabadságról szól, amelyért ugyanúgy életet kellett adni! A názáreti Jézusét, aki „nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig.” 

A Krisztus által kivívott szabadság sem volt vértelen, csak éppen nem a mi vérünk folyt érte. Egyszemélyes szabadságharc volt ez minden ember felszabadulásáért. Krisztus alázata és oda-adása, kereszthalála volt az ára a mi szabadságunknak és az Istennel való kapcsolatunknak. Az életénél jobban szerette volna, hogy mi szabadok legyünk! Vajon mit jelent ez ma nekünk?

A felolvasott jelenetben Jézus olyan emberekhez szól, akik sok mindent hallottak már tőle, sok alapvető bibliai és jézusi igazságot ismernek. S most mégis azt mondja nekik Jézus, hogy ha „megismeritek az igazságot, az igazság megszabadít titeket.” Ebben ráadásul az is benne van, hogy szükségük van szabadulásra. Ez az első, amit fel és be kell ismernünk!

Csattan is mindjárt a sértődött és büszke válasz, az Ábrahámra, az ősatyára hivatkozás: mi nem vagyunk szolgák, mi a kiválasztott nép vagyunk! Rendszeresen járunk templomba, és Istennek tetsző áldozatokat mutatunk be. Olvassuk a szent Írásokat, sok részt talán kívülről is tudunk. Nekünk lenne szükségünk szabadulásra? A bűnös, nyomorult világnak igen, de nekünk?! 

Aki számára önmaga a középpont, aki vakon csak önmagán keresztül lát mindent, nyilvánvalóan saját magát nem fogja elítélni. 

Egészen más az, amikor valaki megtapasztalja, hogy kicsoda is ő Isten szemszögéből nézve. Pál, aki nagyon kegyesnek tartotta magát  –  ugyanúgy, mint ezek az emberek – , a damaszkuszi úton a Jézussal való találkozás után már egészen másképpen lát. És később másképp is beszél magáról: „a bűnösök közt első vagyok én”. De itt nem áll meg, nem roskad magába, hanem folytatja: „az Isten kegyelméből azonban vagyok, aki vagyok, és Isten az, aki megszabadított engem bűneimből.” Mint aki előtt nem bezárultak a dolgok, hanem éppenséggel kinyíltak.

Szabadulnunk kell hát valamiből, de szabadnak is kell lennünk valamire! Fontos Jézust hallgatni, de nem elég. Akkor van bármi értelme az ige hallgatásának vagy olvasásának, ha az életté lesz és gyümölcsöt terem az életünkben. Ha kész vagyok igazat adni Istennek, amikor egy-egy szót, gondolatot világossá tesz számomra. Ha megérzem/megértem, hogy engem szólít meg, engem akar formálni, megállítani vagy éppen elindítani valamibe, valaki felé. Ha a Szentlélek vezet, ahogy a Római levél mondja: azok, „Akiket Isten Lelke vezet, azok Isten Fiai”, gyermekei.

Amikor ezek a zsidók a történetben vitatkozni kezdenek Jézussal, ő így felel: „aki bűnt cselekszik, az a bűn szolgája”. Itt most tehát nem arról van szó, hogy milyen munkahelyi, családi, társadalmi vagy fizikai függőségek határoznak meg minket, pedig sokszor ezeket emlegetjük és panaszoljuk. Van egy ezeknél sokkal erősebb függőség.

Itt a belső szabadságról van szó. Jézus azt hangsúlyozza, hogy ha nem vagyok szabad arra, hogy a jót tegyem, akkor az függőség. Ha nem tudom felismerni a jót, vagy nem vagyok képes aszerint élni, akkor ez azt mutatja, hogy nem vagyok szabad.

Merjük megvallani: sokszor tapasztaljuk hívőként is, hogy szégyenkezve kell megállnunk Isten előtt. Mert olyan dolgokat is teszünk, mondunk, amik előtte utálatosak, és amikkel másokat is megbántunk, fájdalmat okozunk és magunkat is mérgezzük. Vagy éppen olyanokat nem teszünk, és nem mondunk ki, amik Isten előtt kedvesek lennének. 

Mégis hihetetlen erő és biztatás van abban a mondatban, amit a 36. versben Jézus mond: „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek. Krisztus megváltása, hogy helyettem, miattam és értem halt meg, ez az igazság, ami megszabadít, ha számomra valóság! Isten teljes, végérvényes és elvehetetlen szabadságot ajándékoz nekem, akármilyen korban, akármilyen körülmények között élek. Isten hatalma képes elvégezni a lehetetlent azok életében, akik tőle ezt kérik, és hittel elfogadják.

Megszabadítani múltból: régi bűnöket elengedni, fájdalmakat begyógyítani, haragokat feloldani, sérelmeket elfeledtetni, veszteségeket betölteni. Szabaddá tenni a jelenben és a jövőre is: emberi természetünktől, a saját indulatainktól, önzésünktől, a többi ember és egyéb körülményeink hatása alól. Nem az a szabad, akit semmiféle felelősség vagy hűség nem köt, hanem az, aki felismeri, hogy hová tartozik, milyen törvény van a szívében. Hogy hol van otthon.

Nagy biztatása az igének, hogy Isten előtt valóban nincs a mi személyes életünket illetően lehetetlen. Ha valaki megalázza magát, és engedi, hogy az Úr tegye látóvá, hogy mi a jó és mi a rossz, és engedelmeskedik a kapott igazságnak, akkor Isten Lelke változtatni, gyógyítani, erősíteni fogja. Vajon melyikünk mondaná azt, hogy erre nincs szüksége?

Ugyanez lehet a biztatásunk akkor is, amikor olyanokat látunk magunk körül, akik talán nagyon súlyos terheket hordoznak. Akár a személyiségük, akár egy családi tragédia vagy fizikai nyomorúság terhét, akár egy kibogozhatatlan emberi kapcsolat vagy élethelyzet nyomorúságát, akár olyan megkötözöttségeket, amiktől emberileg nézve lehetetlennek tűnik szabadulni. Vigyük az Úr elé a terheket és a megterhelteket! És így könyöröghetünk földi népünkért, nemzetünkért!

Ez a mi hitünk igazsága. Hogy akiket a Fiú megszabadít, azok valósággal szabadok.