igehirdetes-211031.mp3Olvasmány: Efézusi levél 4, 22-32
Alapige: Máté evangéliuma 9,17
"Újbort nem töltenek régi tömlőbe, mert a tömlő szétreped: a bor is kiömlik, a tömlő is tönkremegy; hanem újbort új tömlőbe töltenek, és akkor mindkettő megmarad."
Kettős ünnepet szentelünk ma: Egyrészt hálát adunk a Reformációért, az egyház megújulásának 504 évvel ezelőtti elindulásáért. Azokért az emberekért, akik kaptak Istentől tiszta látást, hitet és bátorságot ebben a szent feladatban, – régen, és ma is. „Re-formáció”, vagyis „vissza-formálás”, vissza-alakítás, mert Isten népe bizony eltér néha attól az iránytól, amit Ura kijelölt számára. Szükség van a visszatérésre: Vissza Krisztushoz, vissza a hithez, a Szentíráshoz, vissza a kegyelemhez.
Másrészt pedig ma az újborért is hálát adunk Istennek. A szőlő terméséért, és Isten minden egyéb ajándékáért is, amikkel jól tart, táplál minket, gondoskodik rólunk.
Reformáció és újbor. Vajon mi kötheti össze ezt a kétféle ünnepet?
Mai Igéink erre úgy válaszolnak: Az új. A megújulás parancsa, a megújulás szükségessége.
Az efézusi levélben az apostol arról ír, hogy akik Krisztust megismerték azoknak le kell vetniük a régi élet szerinti ó-embert, és meg kell újulniuk, fel kell öltözniük az új-embert, aki Isten tetszése szerint igazságban és szentségben teremtetett.
A hozzá olvasott Igében Jézus egy nagyon szép képpel tanít bennünket az újról, lássuk ezt kicsit részletesebben.
Azt mondja Jézus: „Újbort nem töltenek régi tömlőbe.” Nem töltenek, – de vajon miért?
Talán a jelenlevők közül sokaknak volt szüret élménye a közelmúltban. De még ha nem volt, akkor is mindannyian jól ismerjük a mustnak, az erjedő mustnak ha viselkedését. Ha a mustot palackba töltjük, nem szabad erősen rácsavarni a kupakot, mert ha elfeledkezünk róla, egy két nap múlva megpróbáljuk kinyitni, akkor a must ki fog robbanni a palackból.
Az erjedő most, amiben óriási erő van, amint éppen borrá forr, alakul, dolgozik, – ez a kép van Jézus szavai mögött.
„Újbort nem töltenek régi tömlőbe, mert a tömlő szétreped.”
Jézus idejében a Római Birodalomban állatbőrökből készítettek olyan tömlőket, amikben folyadékot szállítottak a kereskedők: olajat, vizet, vagy éppen bort. Pontosan tudták, hogy ha újbort kellett szállítaniuk, ahhoz nem használhattak elöregedett, repedezett falú tömlőt, mert az nem tudott volna ellenállni az újborban dolgozó erőknek.
Ezért mondja tehát Jézus: „Az újbort új tömlőbe töltik, és akkor mindkettő megmarad.”
Ezzel a képpel Jézus önmagáról és mirólunk tanít.
Az újbor, amiben nagy erők munkálkodnak, ami átformál, alakít, ami megújító erő, – ez ő maga: Jézus. És persze mindaz, amit magával hozott.
Amit Jézus hozott, az nem valami új vallás. Nem is új előírásokat, új törvényeket vagy új parancsokat hozott, hanem elsősorban Önmagát. Amikor tanít, amikor mellettünk van, az Ö személye mindig egyúttal erőforrás is. Olyan erőforrás, aki támogat, segít, átformál minket, megújít szeretetével.
Amit amit Jézus hozott, az korábban soha nem létezett, és nem is létezhetett. Hiszen Őbenne a mindenható Isten született emberré, a társunkká. Így tud egészen közel jönni hozzánk, és így ajándékozza nekünk Önmagát.
Jézus előtt a vallások üres rituálék voltak. Az emberek bemutatták áldozataikat az isteneiknek, és azt gondolták, hogy ezzel le is van tudva a túlvilág és az isten-kérdés. De vajon az ő életükben mi változott ettől? Valószínűleg semmi, legfeljebb az, hogy a lelkiismeretüket megnyugtatták.
A reformáció idején sajnos a nyugati keresztyénség is kimerült az üres rituálékban. Az emberek sokszor azt sem tudták, hogy mi történik a templomban. Amikor a pap tőlük távol és nekik háttal, az oltár felé fordulva mondta a mise latin szavait: „Hoc est corpus meum”, vagyis „ez az én testem” – ebből mindössze annyi maradt meg nekik, hogy most van a „hókuszpókusz”. Az egész ceremónia érthetetlen és távoli volt, amiben kötelességből vettek részt az emberek.
A reformáció többek között ebben is hatalmas változást hozott, a prédikátorok a saját nyelvükön vitték közel az emberekhez a Szentírást.
Az üres vallásosság helyett Jézus egészen személyessé teszi Istennel a kapcsolatunkat. Ő olyan valaki, akinek erejét, szeretetét, barátságát minden körülmények között érezhetjük, és rá is bízhatjuk magunkat.
Igen, Jézus az újbor a maga átalakító, megújító erejével, – mi pedig a tömlő vagyunk, akik Őt befogadhatjuk, és magunkba fogadhatjuk mindazt, amit mond, és amit nekünk ajándékoz.
Jézus szavai most azt kérdezik tőlünk: Milyen tömlők vagyunk? Tudunk-e megújulni? Tudjuk-e igazán befogadni, és megtartani mindazt, amit Ő adott nekünk? Tudunk-e a továbbadóivá lenni az Ő ajándékainak? Tudunk-e az Ő követeivé lenni?
A Reformáció számunkra nem csak büszkeség és hálaadás, hanem egyúttal nekünk adott feladat is. Mert egy folyamat ez, amit nem szabad megszakítani, ahogyan ezt már a régiek is megmondták: „semper reformari”. Az egyháznak mindig szüksége van a reformációra, Isten népének mindig, folyamatosan formálódnia kell, igazodnia kell. Mindig visszatérni. Vissza Krisztushoz, vissza a hithez, a Szentíráshoz, vissza a kegyelemhez.
A mai kettős ünnep azt kéri tőlünk, hogy gondoljuk végig saját életünket, a mostani helyzetünket; milyen állapotban vagyunk, milyen kérdések foglalkoztatnak, milyen megakadásaink vannak.
Nem az számít, hogy hányadik évünket tapossuk, és bőrünk mennyire ráncos, vagy sem. Az viszont nagyon is számít, hogy mint tömlők milyenek vagyunk. Jézus szavai azt kérik tőlünk, hogy legyünk mindig nyitottak a megújulásra, ne legyünk elöregedett falú tömlők, hanem olyanok, akik Őt befogadják, és továbbadják.
Legyünk nyitottak Jézus közelségére, az Ő megújító szeretetének befogadására!
„Az újbort új tömlőbe töltik, és akkor mindkettő megmarad.”