igehirdetes-240329.mp3Passióolvasás: János evangéliuma 18-19
Alapige: Lukács evangéliuma 23,44-46
"Tizenkét órától három óráig sötétség lett az egész földön. A nap elhomályosodott, a templom kárpitja pedig középen kettéhasadt. Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! És ezt mondva meghalt."
Sötét nap volt az, ahogy az Ige is leírja. Az egész bűnös embervilág sötétsége sűrűsödött össze benne. Sötét alakok magaslanak ki a történetben, akik ránk mutatnak, emberi gonoszságainkról beszélnek. Fájdalmat, sebeket, rombolást okozó bűneinkről.
Az első Pilátus, aki tudja, hogy Jézus igaz, mégis halálra adja Őt. Ami számít, ami fontos a számára, az a saját érdeke.
Ő az a mindenkori önző ember, aki bár látja és érti, mi a jogos, az igazságos, de a legfontosabb mégis: „Jaj, csak nekem bajom, valami hátrányom ne legyen!” Minden másra mutogatásunk, ítélkező szavaink, közömbös hallgatásunk, az igazság mellett ki nem álló gyávaságunk megtestesítője ő.
A második a Jézust kísérő, jajongó, siránkozó, vak sokaság.
Annak a mindenkori embernek a képe, a miénk, amikor sápítozunk a más baján, mutatjuk a nagy részvétet, és minél hangosabban sírunk, annál mélyebben tagadjuk, hogy minderre mi is méltók lennénk, hogy ugyanúgy ítélet alatt vagyunk.
Aztán ott vannak a katonák, akiket semmilyen érzelem nem köt Jézushoz, sem szeretet, de gyűlölet sem. De a legrémesebb erőszakra is képesek a zsoldért. Pénzért mindent! Nincs lelkiismeret.
Ugyan, szólhat ez rólunk?! Arról a lelkületről szól, amikor a másik vesztesége nekünk elfogadható nyereség. „Nem én tehetek róla, nem én ítéltem, hogy ő kevesebbet kapjon, rosszabbul járjon! Biztosan így érdemelte! Miért nem volt jobb, okosabb, ügyesebb.
Hasonlóképpen a gyúnyolódó elöljárók, a más kára feletti örömeinket testesítik meg. Ha valakit gonosznak, bűnösnek, közénk nem valónak, elfogadhatatlan viselkedésűnek tartunk. Nincs-e bennünk elégültség: „Na, ugye! Utolérte Isten büntetése!”
S végül ott van a Jézussal együtt megfeszített két lator közül a haldokolva is az Urat szidalmazó, átkozódó gonosztevő.
Nem volt-e, hogy fájdalmunkban, szenvedésünkben megkeseredtünk, saját hibánkat, felelősségünket nem is láttuk, csak zúgolódtunk Isten ellen, Őt vádoltuk, támadtuk, kértük számon?!
A legsötétebb péntek volt az a nap, s Jézus mindezt az emberi sötétséget magára engedte. Ő, aki a világ Világossága, engedte, hogy a bűneink sötétsége az Ő élete lángját kioltsa.
Ám éppen ezért számunkra ez a nap ugyanakkor minden emberi sötétségen átragyogó, áthatoló világosság lehet! Amikor mi éljük át azt, amit Jézus magára engedett.
Amikor minket dobnak oda és büntetnek ártatlanul, mikor igazságtalanságok érnek.
Mikor előítéletek, megvetés és gúny tárgyává leszünk.
Mikor csak tehetetlen és passzív részvét vesz körül.
Mikor mások saját érdekükben közömbösen átlépnek rajtunk.
Mikor bármilyen módon kifosztanak, hogy veszteségünk az ő nyereségük legyen.
Mikor ebből a történetből ama bizonyos Cirénei Simon alakja lesz a miénk, akit belekényszerítettek a kálvária-járásba. Mikor váratlanul és érdemtelenül keresztet kapunk az élettől. Szenvedjük, roskadozunk alatta, és nem értjük, mindez miért?!
Mikor Jézus tanítványaiként állunk bénultan, és nézzük, hogy életünk tervei, reményei, távlatai szertefoszlanak, elvétetnek tőlünk.
Mikor Máriaként alároskadva, szívtépő fájdalommal gyászoljuk elveszített szerettünket.
Mikor halálunk óráján – a megtérő, másik latorhoz hasonlóan – már csak egyetlen arcot látunk: a Jézus arcát.
Mert Ő ott van velünk. Minden sötétségünket bevilágítja az a vigasztalás, amit a szép spirituálé így fogalmaz meg: „Nem tudja senki, senki, ami fáj, csak egyedül Jézus, csak egyedül Ő.”
Ő átélte mindazt, ami emberileg átélhető, Ő magára engedte e világ sötétségét, hogy mindig mindenben mellettünk lehessen kezünket fogva, szorosan átölelve.
Régebben a nehézségekben, nyomorúságaimban sokszor csak azt tudtam kérni: „Istenem, szabadíts meg! Vedd le rólam!” Azóta rákellett döbbennem, az igazi kegyelem az, hogy megfeszített Megváltómat ilyenkor tudhatom legközelebb magamhoz.
E bűnös, megromlott világ része, következménye a szenvedés, de Isten gyermekei Jézus karjaiban, az Ő erejében megtartva szenvednek, és Vele halnak meg.
E sötét napnak legfényesebb emberi alakja azonban az, akit nem is látunk, csak hallunk róla. Ez az ember Barabbás, a lázadó gyilkos. Nagypéntek legfontosabb üzenete, legnagyobb ajándéka, hogy az ő alakja/arca lehet a mi arcunk.
A miénk, akik az Isten ellen lázadó Ádám és Éva gyermekeiként bűneinkkel felszegeztük Krisztust a keresztre, az „istengyilkos ember”-ként, ahogy a költő fogalmaz.
A méltó büntetés, az örök halál és kárhozat helyett az új élet lehetősége lett a miénk, amikor a Megváltó értünk és helyettünk, irántunk – Barabbások iránt – való szeretetéből odaadta magát. Halálával a mi halálunkat győzte le, hogy új életet adhasson nekünk és hazatérhessünk Istenhez.
Barabbás először talán fel se fogta, hogy mi miért történik. De hát így van ez: „Nem éltem még e föld színén”, „Még Rólad mit sem tudtam én”, „Te értem megszülettél” – elítéltettél és meghaltál – folytathatnánk a jól ismert dicséretet…
A mai Ige, nagypéntek szomorú és sötét története bűnbánatra hív minket, akik bűneinkkel, kárhozatra méltó voltunkkal keresztfára juttattuk Isten egyszülött Fiát.
Ugyanakkor hívő bizalomra és vigasztalódásra indít minket, akik életünk legsötétebb óráin is egészen közel tudhatjuk a mi Megváltó Urunkat.
És végül hálára és magasztaló örömre szabadít fel, mert megérthettük, hogy az örök halál és kárhozat helyett, Isten végtelen szeretetéből, az új élet, a tiszta lap, az újrakezdés lehetősége lett a miénk!
Szülessen meg bennünk a válasz magasztaló örömként Isten, a mi irgalmas Atyánk felé, és szeretetteli hálaként Jézus, a mi drága Megváltónk felé!
