Napfelkelte

Olvasmány: János evangéliuma 20,1-3.11-16
Alapige: János evangéliuma 20,15-16

"Jézus így szólt hozzá: Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom. Jézus nevén szólította: Mária! Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: Rabbuni! – ami azt jelenti: Mester."

A húsvéti történet, amit hallottunk a mai ünnepen, hasonlít a napfelkeltéhez. Amikor kezdődik, „még sötét volt”, a végén már magasan áll a nap. Az elején még Mária egyedül van a bánatával, s így panaszkodik: elvitték az Urat, nem tudom, hol van; a végén pedig már együtt örül Jézus tanítványaival, és boldogan újságolja: feltámadott, láttam az Urat.

Hogyan jutott el ide? S vajon mi is hogyan juthatunk el erre a boldog felismerésre? A húsvéti történetből ezzel kapcsolatban négy döntően fontos részletet szeretnék kiemelni.

Mindenekelőtt látnunk kell a húsvéti evangéliumban, hogy milyen gyökeres változást hoz Krisztus feltámadása azoknak az életében, akik találkoznak Vele. A Feltámadottal való találkozás a legelső és legfontosabb lépés.

Mária könnyezve, gyászban, csüggedten ment ki hajnalban a sírhoz. Kétségbeesését csak növelte, hogy üresen találta azt. Amikor azonban a Feltámadott nevén szólítja, egyszerre felszáradnak a könnyei, eltűnik a tétovasága és szomorúsága, élete új irányt kap, s ezzel együtt új küldetést.

Ha tovább olvassuk a fejezetet, látjuk: a tanítványok is félve bújtak össze, zárt ajtók mögött. Amikor azonban Jézus békességgel köszönti őket és feladatot ad nekik: „megörültek, hogy látják az Urat”.

Ugyanígy járt Tamás is, és néhány évvel később Saul, aki Damaszkuszba sietett, hogy Jézus tanítványait összefogdossa, de útját állta a feltámadott Krisztus. Ekkor megfordult az élete, s ettől kezdve hűséges apostola lett és sokakat tett az Ő tanítványává.

Akik találkoztak a feltámadott Jézussal, és megbizonyosodtak arról, hogy Ő él, azoknak az élete új irányt és tartalmat kapott. Azok megtelnek örömmel, megtalálják a helyüket és a céljukat; azokat Jézus használni tudja, és másoknak is örömöt visznek.

Ismerjük-e ezt az erőt, ami ilyen fordulatot adhat életünknek? Túl vagyunk-e már ezen a fordulaton?

Ez azért is fontos kérdés, mert látjuk azt is a történetben, hogy bizony nem könnyű felismerni a feltámadott Krisztust. Még Mária is, aki pedig jól ismerte Őt, azt gondolja, hogy a kertésszel tárgyal. Miért is? Mert a feltámadott Krisztus más, mint a megfeszített Jézus. A különbség olyasféle, mint ami az örökkévalóság és a ketyegő idő közt van. „Ég és föld” a különbség. Az a Jézus, akit megfeszítettek, a mi emberi testünket viselte, be volt szorítva időbe és térbe, de a Feltámadott már a mennyei dicsőséget hordozza magán. Ezért nem ismeri fel Mária, és hiheti, hogy a kertész az, akivel éppen beszél.

Jézust már a földi életében is csak az ismerhette meg igazán, akinek a hit látása megadatott. Húsvét után ez még inkább így van. A két emmausi sem ismerte fel Őt, pedig sokáig együtt mentek és beszélgettek Vele az úton. Csak amikor a kenyeret megtörte, akkor jöttek rá, hogy Ő az. Szomorúságuk ekkor változott belső, valódi örömre.

Sokan hallgatják Jézust ma is úgy, hogy nem tudják, hogy Őt hallgatják. Máriához hasonlóan azt gondolják: ó, csak a kertész az. Azt hiszik sokan: ó, csak a lelkész mondja, amit mondania kell; ó, csak a Biblia írja; ó, csak egy gyülekezeti tag, egy hívő testvér hívogatja őket egy-egy alkalomra. De micsoda tévedés! Hiszen ezek mind csatornák csupán, akiken keresztül Krisztus hív! Ő szólongat minket, ahogy épp most is történik.

Krisztus titkát csak az ismeri fel, akit Ő nevén szólít. S az örömhír az, hogy Ő szólít ma is, mint egykor Máriát, és Ő kijelenti magát nekünk is.

Mária nem jut hitre az üres sír és az összegöngyölt lepedők látványától. Nem segítik őt kétségei közt az odaérkezett tanítványok sem. Még az angyalok szavára sem jut bizonyosságra. Csak amikor nevén szólítja őt Jézus, akkor hull le a lepel. „Mária!” Ő pedig felé fordult: „Én Mesterem!” Nem értem, amit látok, hisz eddig másmilyennek ismertelek, de most mégis látom, hogy Te vagy.

Ebben a személyességben van az evangélium legfontosabb üzenete: A hit nem úgy születik, hogy Krisztus feltámadását belátom és elismerem, hanem hogy magát a Feltámadottat meglátom és felismerem!

Nem ismeretekről van szó, hanem találkozásról!

Sok mindent tudunk mi Krisztusról, de vajon volt-e már olyan találkozásunk Vele, ami sok mindent világossá tett számunkra, sok kérdést és okoskodást fölöslegessé tett, és örömmel, békességgel, bizonyossággal töltötte be a szívünket?

Mária példája azt kérdezi: Kicsoda nekünk Jézus, és hol él a mi számunkra? Hol keressük? Talán régi emlékekben, gyerekkori történetekben? Néha előhívjuk Őt, mert szükségünk van rá a bajban, vagy éppen az ünnepléshez, aztán ismét visszatuszkoljuk a Bibliába, és jól eltesszük, nehogy túl nagy hatalma legyen az életünkben? Ennél sokkal jobb, ha Őt felismerjük, és válaszolunk Neki. Ha Ő ott él velünk a mindennapjainkban, formálni tudja a gondolkozásunkat; s ezen az életen túl is reménységet ad, mert új életre támaszt fel minket is, hogy együtt legyünk Vele mindörökre.

Vajon tehetünk-e valamit azért, hogy a hit látása a miénk lehessen? Az evangélium határozottan válaszolja: Igen! Nekünk is keresnünk kell, kérnünk kell, ahogyan Mária kitartóan küzdött érte.

Megfigyelhetjük ebben a történetben, hogy Mária egyfolytában nyüzsög. Keres, és megtesz mindent, amit csak tehetett. Nem nyugodott bele, hogy Jézus eltűnt. Elsőnek ment ki hajnalban a sírhoz. Odahívta a tanítványokat is, hogy megbeszéljék a dolgot. Amikor azok elmennek, ő akkor sem tágít a sírtól. Érdeklődik, mindenkit megkérdez. A kertészt is. Tudni akarja, hol van Jézus. Így történt, hogy hallgatta Őt már akkor is, amikor még nem tudta, hogy Őt hallgatja. Mindenkit meghallgatott, aki tudott Jézusról mondani valamit.

Vajon ott van-e bennünk ez a keresés, ez a komoly vágy, hogy megtudjunk róla valamit, hogy megtaláljuk Őt minden körülmények között? Ha így keressük, akkor meg is találhatjuk Őt!

A mai ünnep evangéliuma, hogy mi is átélhetjük azt, amit Mária a hajnali, sötét sírkertben: hogy a feltámadott Krisztus valódi napfelkelte a számunkra. Hogy elesett állapotainkban is van hajnalhasadás. A feltámadott Krisztus fénye megtöri sötétjeinket. Megtöri azt a sötétet, amit átélünk egyedül hagyottan, terheket hordozva, gyászban, veszteségek súlya alatt, csalódások között.

Segítsen minket Isten megelevenítő Lelke, hogy Vele ma is találkozhassunk. Meghalljuk, hogy nevünkön szólít, és mi Felé forduljunk, hogy minket is újjá tegyen.