Olvasmány: János evangéliuma 14,2-6.12-17
Alapige: Lukács evangéliuma 24,50-53

"Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Ekkor leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe; mindig a templomban voltak, és áldották Istent."

Jézus mennybemenetelének ünnepe igen szerényen húzódik meg a naptárban, afféle hétköznapi ünnepként, pedig emberlétünk egyik legnagyobb titka elé állít minket. Azt kérdezi tőlünk: Mi van az életünk és halálunk után? Amikor a „menny”-re nézünk, hová nézünk, és mit látunk benne? Üres? Vagy vár minket valaki? Van-e kapcsolat a menny és a föld között? Ez az ünnep a reménységünket kérdezi.

A felolvasott igében arról hallunk, hogy a tanítványok mit láttak és tapasztaltak Jézus mennybemeneteléből, és bemutatja azt is, hogy ennek milyen következménye volt életükben.

Először is tegyük a helyére, és értsük jól azt a szót, amit Lukács használ Jézus felemeltetésére: „eltávolodott tőlük”. Bizonyos értelemben valóban eltávolodott, ugyanakkor azt látjuk az igében, hogy ettől kezdve sokkal közelebb került övéihez, mint korábban!

Lukács a másik leírásában, az Apostolok Cselekedeteiben azt mondja Jézus felemeltetéséről, hogy „felhő” takarta el a tanítványok szeme elől. Igen, ez a „felhő” a megfogható, materiális, anyagi világot jelzi, ami ettől kezdve odaékelődik Jézus és tanítványai közé. Isten és az ember közé. Ez a világ, amiben élünk, aminek a törvényszerűségeit olyan jól ismerjük, ez takarja el szemeink elől a „menny” világát.

Nagyon fontos tehát a különbség: Jézus nem helyet, hanem létformát változtatott, amikor felemeltetett! Nem az történt, hogy felment messzire, aztán bezárta maga mögött a menny ajtaját, egy csodás helyen ül trónján, és onnan figyel minket. Szó sincs ilyesmiről! Nem távozott el övéitől, továbbra is itt van e világban. Ő maga is éppen erről beszélt János evangéliumában: Elmegy „helyet készíteni”, szemeinkkel nem látható, de Szentlelke által egészen és valóságosan van jelen övéi életében.

„Felhő” takarja el Őt a szemeink elől, az anyagi létünk miatt nem láthatjuk. De Jézus ezután is ugyanúgy tanít, gyógyít, segíti a rászorultat, mint azelőtt, – csak éppen tanítványai kezét, lábát, személyét használja. Ugyanúgy vigasztal, bátorít, tanít szavaival, – csak éppen a mi szánkon, a mi szavainkon keresztül.

Hova tesszük mi gondolatban Krisztust? Távolra, egy bezárt mennyei ajtó mögé? Érezzük-e saját életünkben, hogy mennyire valóságos a közelsége? Engedjük-e, hogy Lelkével rajtunk keresztül is munkálkodjon?

Különleges kép ebben az Igében: A tanítványok az áldó Krisztust látják utoljára földi szemeikkel! Felemelte kezét, megáldotta őket, és áldásra emelt kezekkel emeltetett fel tőlük.

Az utolsó mondat, egy utolsó kép vagy mozdulat mindig jobban bevésődik emlékezetünkbe egy barátról, családtagról. Jézusnak fontos volt, hogy így lássák őt utoljára övéi. Áldásra emeli kezeit. Krisztus megáldja, és áldássá teszi tanítványait. Képessé teszi őket, hogy erejével megéljék hitüket, kövessék, és hirdessék Őt.

Sajnos alig tudjuk felmérni, mit is jelent az áldás. Talán mert a mércéinkkel nehezen értékelhető. A konfirmációra készülő gyerekeknek a tegnapi főpróbán azt tartottam legfontosabbnak, hogy megértsék, mit jelent, hogy személyes áldásban részesülnek. Isten megajándékozottjai lesznek. Kapnak valamit, ami lelki, nem megfogható, de óriási érték. Csupán szavak hangoznak majd fejük fölött, de azok Isten szavai! S ők magukban áment mondhatnak rá, elfogadhatják Isten biztatásaként, és erejét engedhetik munkálkodni életükben.

Az Ószövetségi felfogás szerint Isten áldása egészen kézzelfogható dolgokban jelent meg. Akit Isten megáld, annak gazdagon terem a földje, szapora lesz a jószága, sok gyermeke lesz. Ha belegondolunk, ezek mind a jövőről, az életről szólnak!

Jézus áldása ugyanígy az élet és a jövő hordozója! Ezek a tanítványok nem törnek össze attól, hogy Mesterük eltűnik szemeik elől! Inkább feltöltekezve, erővel telve távoznak innen! Jézus áldásában részesültek!

Jézus áldó keze ma is összekapcsol bennünket önmagával. Jézus áldó keze ma is valóságos erőt közöl velünk, felfelé emel, bátorít, gyógyít és vigasztal. Mi pedig áment mondhatunk áldására.

Lukács leírásából azt is megtudjuk, hogy a tanítványok „leborulva imádták” Jézust, miután megáldotta őket, és felvitetett tőlük. Ez a megjegyzés is lényeges. A tanítványok eddig talán ámultak csodáin, csodálták hatalmát, de itt sokkal több történik. Leborulnak és imádják Őt. Ekkor igazán megéreztek valamit Jézus valódi hatalmából és dicsőségéből.

Ettől kezdve Jézus hatalmára egyetlen méltó emberi válasz létezik: A térdhajtás, az Előtte való leborulás és imádás. Pál apostol is pontosan ezt írja a megdicsőített Krisztusról a Filippi levélben: „Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2,10-11) Jézus nevére nemcsak imádóinak térde hajolt meg, hanem olyanoké is, akik azt sohasem gondolták volna magukról.

Az Ige megint kérdez bennünket: Tudunk-e mi is leborulni Jézus elé? Oda tudjuk-e tenni életünket Elé, hogy hálát adjunk Neki, magasztaljuk ajándékaiért? Semmit sem kérni, csak mindent, mindent megköszönve dicsőíteni Őt nagyságáért?

Az Ő imádásának, az ilyen leborulásnak megújító ereje van az ember életében! Ezt látjuk igazolva a történet legvégén is.

A tanítványok „nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe”. Ne gondoljuk, hogy ez valami csekélység volt számukra! Jeruzsálembe visszatérni nekik a küzdelmekbe való visszatérést jelentette. Jeruzsálem Jézus korábbi szenvedésének a helyszíne volt számukra. Fájdalmaiknak, kigúnyolásuknak, gyengeségeiknek, tagadásaiknak, sötétségeiknek a helyszíne.

És lám, most örömmel és erővel feltöltekezve tudnak oda visszatérni, – mert az a világ többé nem a félelmek világa számukra, hanem Krisztus világa! Azé a Krisztusé, akit magukkal visznek áldása erejében, az Ő Szentlelke által! Ettől kezdve látják Jézust, aki sokkal közelebb van hozzájuk, mint azelőtt bármikor. Látják Őt, amint áldó kezét föléjük terjeszti. Érzik erejét, hatalmát, melyet Lelke által valóságosan közvetít feléjük.

Adja Isten, hogy a mai ünnep a mi számunkra is ezt jelenthesse! Az életünk többé nem a félelmek világa. A kétségeink, gondjaink nem temethetnek maguk alá, mert ilyen Jézusunk van! Aki áldó kezeit fölénk terjeszti, és erejével valóságosan munkálkodik bennünk.

Alapige: 2 Thesszalonika 2,13.15

"Mi pedig hálával tartozunk az Istennek mindenkor értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr, mert kiválasztott titeket az Isten kezdettől fogva az üdvösségre, a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által. Ezért tehát testvéreim, álljatok szilárdan, és ragaszkodjatok azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok. Maga pedig a mi Urunk Jézus Krisztus és az Isten, a mi Atyánk, aki jó reménységgel ajándékozott meg, vigasztalja meg a ti szíveteket, és erősítsen meg titeket…”

Csak három mondat a Szentírásból, de nem éppen rövid vagy egyszerű, Pál apostol leveleire jellemzően. Mégis érdemes figyelmet szentelnünk e mai napra rendelt igénkre, mert keresztyénségünk lényegét fogalmazza meg: Kiválasztott titeket az Isten, ti pedig ragaszkodjatok!

A választás, kiválasztás bizony nehéz dolog. Az az énekelt gyermekjáték jutott eszembe, ami valahogy úgy kezdődik, hogy „Körben áll egy kislányka.” Körben állnak a gyerekek, énekelgetnek, de közben végig ott az izgalom: kit válasszak, ha középen állok, vagy ki fognak-e választani.

Nehéz dolog választani, pedig életünk során sokszor kényszerülünk rá. A most konfirmáló nyolcadikosoknak is, de még inkább az elballagott középiskolásoknak dönteniük kell a tovább tanulásukról, kiválasztani egy életirányt. Ifjú korban nehéz és komoly döntés párt választani egy életre. De később is várnak ránk kisebb és nagyobb, könnyebb vagy nehezebb döntések. Betegségre, egészségügyi problémára megfelelő szakorvost választani, elvégzendő terveinkhez, elintézendő dolgainkhoz vállalkozót, szolgáltatót, mesterembert találni és választani.

Nem könnyű, ezért tájékozódunk, átgondoljuk, igyekszünk ki- és megismerni, mérlegelni és jól dönteni.

De talán még ennél is nehezebben viselt helyzet és kérdés számunkra az, hogy vajon kiválasztanak-e! Fogok-e kelleni, elég jónak találnak-e, elég értékes, ügyes, okos, vonzó vagyok-e? Ezért aztán igyekszünk teljesíteni, jól vizsgázni, a jó oldalunkat mutatni.

Csakhogy az idézett gyermekének izgatott kérdése így hangzik: „Kit választ, kit szeret legjobban?” Itt bizony egyetlen kritérium van, egyetlen döntő dolog: szeret-e!

Egyszerű kis hasonlat, de voltaképp ilyen Isten választása is: „szeret az Úr, mert kiválasztott”. Ezen túl pedig nem lehet megmagyarázni, megindokolni, megérteni. Nem lehet méltónak vagy alkalmasnak lenni rá. Csak elhinni és elfogadni lehet.

Azért ülhetünk itt egyáltalán, azért ismerhetjük, hallgathatjuk Őt, azért könyöröghetünk Őhozzá, elé hozva minden dolgunkat-gondunkat, azért örvendezhetünk a közelségének és bízhatjuk rá az életünket – mert kiválasztott erre. Hogy az övéi legyünk. Mert szeretett.

Néha, mindennapi küszködéseinkben nehéz ezt igazán felfogni, belékapaszkodni.

Egy fiatalember jutott eszembe az Ószövetségből, mégpedig Gedeon, a Bírák könyvéből. Izráel történelmének nehéz időszakában élt ő, a honfoglalás utáni korban, mikor a letelepedett népet sokszor zaklatták kívülről betörő idegen rablócsapatok. Amit megtermeltek nehéz munkával, gabonát, gyümölcsöt, tenyésztett állatokat, mind elragadták, és rettegve éhezett a nép.

A felolvasott jelenetben is épp a présházban elbújva csépel egy kis gabonát Gedeon, hogy elrejthesse az idegen támadók elől. Félelemben és kiszolgáltatottságban él, magát a legjelentéktelenebb nemzettség legkisebb tagjának tartja. És egyszer csak a présház ajtajában megjelenik Istennek egy angyala, és így köszönti őt: „Az Úr veled van, erős vitéz!”

Az első döbbeneten túl, hogy de hát én milyen senki vagyok, de hát milyen szerencsétlenek is vagyunk, végül lassan elhiszi, elfogadja, és megragadja az ígéretet, hogy „vele van az Úr”. Sőt azt is, hogy végül rajta keresztül szabadítja meg népét, az ő hitével és vezetésével, az ellenségtől.

A mi konyha- vagy műhely- vagy szobaajtónkban talán nem áll meg angyal, de maga Isten mondja ma igéjén keresztül nekünk: Veled van az Úr, erős vitéz! Bárkinek is látod, tapasztalod magad, Ő felfoghatatlan szeretetéből kiválasztott téged. Hidd el, fogadd el, kapaszkodj bele ebbe az ígéretbe!

És itt el is érkeztünk az ige második fontos üzenetéhez, ami a mi oldalunk, amit mi tehetünk. Amire nézve ma konfirmáló ifjaink fogadalmat is tesznek. Hogy ragaszkodnak a tanultakhoz.

Istennek kiválasztó szeretete, felénk kinyújtott kegyelmes keze, megszólító szava olyan, mint a tenger sodrásában hánykolódó embernek dobott mentőkötél, mentőöv.

Az a görög ige, amely itt az igében szerepel, valóban „ragaszkodni”-t is jelent, de alapvetően azt, hogy valamit kézzel szorosan megragadni. Belékapaszkodni és kitartani mellette, felismerve, hogy életmentő, megtartó, ajándék és drága kincs.

Kedves konfirmáló fiatalok, hosszú évek hittanórái alatt megkaptatok valamit: megismertetek bibliai történeteket, erkölcsi tanításokat, sok vidámságot, de komoly és mély beszélgetéseket is. De igazából valakit kaptatok! Isten maga nyújtotta és nyújtja ki felétek és felénk a kezét, akar megmenteni, megerősíteni, életre vezetni.

Az itt a szövegben használt „hagyomány” szó egészen pontosan „átadott”-at, „továbbadott”-at jelent. Hiszen embereken, lelkészeken, hitoktatón, hívő szülőkön, nagyszülőkön keresztül jutott el hozzátok, de ők is úgy kapták. Egymásnak adjuk át, de minden átadás akkor történik meg csak igazán, ha benne ott látjuk Istennek Jézus Krisztusban felénk nyújtott és megtartani akaró kegyelmét.

Ebből fakadhat mindaz, amit az ige ígér az utolsó felolvasott mondatban. Reménység a kétségeink, még homályos jövőnk, aggodalmaink ellenére is. Vigasztalás minden szomorúságunkban, veszteségeinkben, kudarcainkban. Felülről kapott erő megfáradásainkban, félelmeinkben, magányunkban.

Fogadd el, kapaszkodj belé, ragaszkodj hozzá, tarts ki Őmellette, és megtart téged.

Olvasmány Apostolok Cselekedetei 1,7-9.12-14, 2,1-6
Alapige: Apostolok Cselekedetei 2,6-7.11.

"Amikor a zúgás támadt, összefutott ez a sokaság, és nagy zavar keletkezett, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni. Megdöbbentek, és csodálkozva mondták: "Halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól."

Szólni, beszélni, értve lenni és érteni – ez embervoltunknak egyik legfontosabb alkotóeleme. Az értelmes beszéd, a megértés a legjellegzetesebb közös vonásunk, ami megkülönböztet minket a többi teremtménytől.

Nemrég egy francia cserediáklány volt a vendégünk egy hónapig. Gyermekeink kollégiumában lakott, Pápán járt hét közben iskolába, a hétvégéket pedig nálunk töltötte. Az anyanyelvi különbség ellenére kellett kommunikálnunk, bár néha nehezen boldogult, mégis fontos volt, hogy túlélje a mindennapokat. Franciául, angolul vagy éppen nonverbális eszközökkel, mikor hogy és kivel. De emberként – emberi nyelveken.

A Teremtéstörténet úgy beszél erről, hogy Isten megalkot minden élőlényt, mindegyikről gondoskodik, otthont ad nekik a földön. Ám az ember az egyetlen, akit megszólít – és várja a válaszát: „felelős” lények vagyunk. Az ember az egyetlen, akit beszédre, Ővele való kapcsolatra teremtett. Ez Isten ajándéka és az istenképűségünk része.

Milyen szomorú, hogy a bűneset után, a bűn miatt megromlik ez is. A beszéd, ami az Istennel és az egymással való kapcsolatra adatott, fegyverré válik a szánkban. Eszközévé lesz bántásnak, mint sértés, hazugság, rágalom, pletyka, veszekedés. Nemcsak tettekkel, de szóval is lehet ölni…

De ha nem ilyen direkt bántó módon is, ott van ez a romlottság minden félreérésben, mellébeszélésben, üres szólamokban… S bár a mai modern globalizált világunk olyan, mint egy kis falu, mert ha a világ túlsó végén történik valami, egy óra múlva már tudunk róla, és már szinte mindenki tanul idegen nyelveket, mégsem értjük igazán egymást. Sokszor magyar a magyart, szomszéd a szomszédot, családtagjainkkal, szeretteinkkel egymást.

De a legszomorúbb, hogy Istent sem hallja, nem érti az ember. Olyan ez, mint valami „léleksüketség”. Milyen szép az édenkerti leírás: amikor csak az Úr érkezett, az ember látta, hallotta Őt, csak úgy beszélgettek egymással. S ez elveszett.

Isten továbbra is szól a természet, a történelem és a belső lelkiismeret hangján, de az ember süketté és vakká lett meglátni Őt a teremtett világ szépségében, felfedezni Őt a világ történéseiben, meghallani Őt a szívében. De Isten nem adta fel, nem hallgat el. Szól hozzánk a Biblia lapjain, de mindenek előtt és fölött a testté lett logosz = szó, Ige, Jézus Krisztus által!

De nemcsak szól, hanem a hallást, az értést is Ő adja. Ez a mai ünnepnek, a Szentléleknek a titka, csodája, ajándéka: léleksüketségünk gyógyulása. Ha valaha is az elmúlt évezredek során valaki hallotta, értette Őt – akár próféták, királyok, nagy vezérek, akár emberileg nézve jelentéktelen személyek – az a Szentlélek munkája volt bennük. Nem embertől való.

Lehet valaki roppant művelt, okos, több nyelvet beszélő, de a Lélek nélkül mégis „süket” az Istenre. És lehet valaki egyszerű, tanulatlan, nem a szavak embere, mégis – a Lélek által – meg tud szólalni benne Isten!

Van egy nagyszerű emberi találmány, a hallókészülék. Főleg idős emberek mesélhetnének arról, mekkora segítség ez a mindennapokban. Nekem még nincs szükségem rá, de a családomban tapasztalom, hogy aki nélküle szinte már alig hall valamit, ha felteszi és bekapcsolja, egyszerűen csodát művel az apró, szinte láthatatlan készülék.

Kicsit esetlen ez a hasonlat, de amire mutat, az igaz: valóban csoda történik pünkösdkor. A minket megszólító és bennünket hallóvá gyógyítani tudó Isten emberek által kezd szólni ebben a világban.

Karácsonykor és húsvétkor csodálatos az, ahogyan maga Isten cselekszik, mégis ezek valahogy érthetőbb, kézzelfoghatóbb ünnepeink.

Karácsonykor az Atya földre küldi a Fiút, és emberi testet ölt Istennek értünk való szeretete. Az ember pedig csak csodálkozik, ijedt-boldogan ámul, mint a pásztorok, leborulva hódol, mint a keleti bölcsek.

Húsvétkor a Fiú legyőzi a halált, a bűn hatalmát, mikor értünk és helyettünk odaadja magát. A gyászoló-kételkedő ember pedig csak újuló örömmel ámul, mint a tanítványok.

Angyalok jönnek és szólnak itt is – ott is.

Pünkösdkor azonban nincsenek angyalok, mert Istennek Szentlelke érkezik – az emberekbe! És az emberek bizonyságtételén keresztül árad tovább.

Már nem lehet csak ámulni és csodálkozni, sőt már leborulni sem elég. Szólni kell! Befogadni Őt és továbbadni. Hallani, érteni és mondani. Halásznak, vámszedőnek, bárkik is vagyunk.

Pünkösd az Isten meglepetése, hogy nem az angyalokat, nem mennyei seregeket, és nem a világ elitjét, a legkiválóbbakat, leghatalmasabbakat, legokosabbakat hívja és küldi, hanem azt a néhány egyszerű tanítványt. Embereket ragad meg, akik talán addig csüggedten, fásultan, félelmekkel gubbasztottak a jeruzsálemi felső szobában.

Hát ez a pünkösd, ezért és így születik az Egyház, és ezért és így élhetjük át újra és újra ezt a csodát.

Mert angyalok azóta sem röpködnek, sem köveket nem görgetnek el. Isten minket használ, akar használni.

Hogy léleksüketségünkből gyógyulva megértsük szavát.

Hogy szóljunk mi is másoknak „az Ő felséges dolgairól”, nem keresve kifogást, hivatkozva úgymond alkalmatlanságunkra, vagy alkalmatlan időkre, helyzetekre.

Hogy engedjük Őt saját életünkön, gyülekezeti közösségünkön keresztül szólni, cselekedni, mert mindebben Ő van és lesz jelen.

Ezért könyörögjünk most énekelt imádságunkban (376. dicséret):

"Jövel mihozzánk is, részeltess ajándékidban,
Lakozzál mibennünk, mint élő templomaidban!
Adj hitet, adj jó reménységet,
Adj szentid között egyességet,
Békességet és idvességet."

Olvasmány: Ezékiel könyve 37,1-10
Alapige: Ezékiel könyve 37,10-12a.14

"Én tehát prófétáltam, ahogyan megparancsolta nekem. Akkor lélek szállt beléjük, életre keltek, és talpra álltak: igen-igen nagy sereg volt. Akkor ezt mondta nekem: Emberfia! Ez a sok csont Izráel egész háza, amely most ezt mondja: Elszáradtak a csontjaink, és elveszett a reménységünk, végünk van. Azért prófétálj, és ezt mondd nekik: Így szól az én Uram, az Úr: Én felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem. Lelkemet adom belétek, életre keltek, és letelepítelek benneteket a saját földeteken. Akkor megtudjátok, hogy én, az Úr, meg is teszem, amit megmondtam - így szól az Úr."

Olvasmány: 1Mózes 12,1-8
Alapige: 1Mózes 12,2

"Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel."

Ábrahám életének legfontosabb mozzanatát látjuk ebben az igében. El kell indulnia Isten szavára egy számára ismeretlen úton, az ígéret földje felé. Ott kell hagynia Hárán városát, ahol eddig jól megépített falak védték életét, és mindenét, amije csak volt. Útra kell kelnie.

Az út sokféle rizikót rejt magában. Amikor útra indulunk, – pl. kerékpárral egy kisebb túrára, vagy egy szép erdei ösvényen a Bakonyban, vagy akár autóval egy hosszabb útra, – nemcsak új élmények és lehetőségek nyílnak ki előttünk, hanem bizony abban benne van az eltévedés veszélye is. Mivel úton vagyunk, mozgásban vagyunk, gyorsan változik minden körülöttünk. Benne van akár egy baleset kockázata, vagy a megsérülés veszélye is.

Nem derül ki az igéből, hogy Ábrahám gondolt-e az előtte álló út veszélyeire, egy biztos: rábízta magát Isten szavára, maga mögött hagyta a jól megépített várost, útra indult.

Jó példa most nekünk Ábrahám, hogy saját útjainkat végiggondoljuk. Ránézhetünk az eddig megtett útszakaszra, megkérdezhetjük, vajon jó irányba haladunk-e, és vajon halljuk-e még Isten szavát, Rá tudjuk-e bízni életünket?

Amit én ebben az igében legfontosabbként kaptam, azt szeretném továbbadni. Ábrahám ugyanis egyáltalán nem indult üres kézzel az ismeretlen útra! Itt mi nem egy kétségbeesett földönfutót látunk magunk előtt. Nem csak azokra gondolok, akik vele együtt keltek útra: felesége, unokaöccse, szolgái, nyájai, és minden, amije csak volt, – egy egész karavánt képzeljünk magunk elé, sátrak és minden szükséges holmi felmálházva, hiszen Ábrahám ide már nem akart többé visszatérni!

Nem indult üres kézzel lelki értelemben sem: Isten ígéretében Ábrahám olyan garanciát kap, ami elkíséri egész útján, egész életében. „Megáldalak,– és áldás leszel” – mondja neki Isten.

„Megáldalak”. Ezt a különleges kincset viszi magával útravalónak. Nemcsak kézzelfogható dolgokat, társakat, hanem magát Istent, aki ezt kijelenti neki. Istent, aki Barátként, Társként szegődik mellé, aki kíséri és védelmezi, aki minden erő és minden szeretet Forrása.

Az út lehetett ismeretlen a lábai előtt, de Ábrahámnak mégsem volt félnivalója ilyen Védelmező kíséretében!

„Megáldalak” – mit jelent a mi életünkben ez a kifejezés?

Egy jó tíz évvel ezelőtti tévés tehetségkutatóban sokan felfigyeltek egy akkor 19 éves délvidéki magyar lányra, Rúzsa Magdira. Egyik alkalommal különleges dalt adott elő, egy szerb cigány népdalt, magyarul és szerbül. Óriási sikert aratott, a zsűri odáig volt a különleges hangért, és azért, amit, és ahogyan elénekelt. A véleményezés következett, és a zsűri egyik tagja nem találta a megfelelő szavakat; széttárta karjait, és azt mondta neki: „Te bizonyára meg vagy áldva. Igen, meg vagy áldva, azt hiszem.” És még hozzátett valamit a népek közti békességről, és hogy Magdinak ezzel a hanggal küldetése van.

Meg vagy áldva. Furcsa volt ezt a kifejezést abban a környezetben hallani. De függetlenül attól, hogy ott ki hogyan értette ezt, nekünk az a fontos, hogy a saját életünkben mit jelent ez.

„Megáldalak, – és áldás leszel” – mondja az Úr Ábrahámnak.

Meg vagyunk áldva. Kaptunk valamit Istentől, amivel utunkra indított.

Talán azon az egykori konfirmáción, amire a mai napon emlékezünk, amikor elhangzott fölöttünk egy áldás. Egy mondat, amiben Isten szólalt meg nekünk, s üzenete egész életutunkon fontos maradt számunkra…

Vagy talán a házasságkötésünk alkalmával, amikor társunkkal közös útra kaptunk áldást…

Vagy akár egy-egy istentiszteleten, amikor emberi módon, de maga Isten szólalt meg, akár feddés volt a hangjában, akár bátorítás, biztatás, – és mi megértettük azt. És szava és ereje valósággá lett életünkben, segített, támogatott, irányt mutatott…

„Megáldalak, – és áldás leszel.”

Halljuk-e még Isten szavát, és engedjük-e, hogy kézzelfogható valósággá legyen az életünkben? Rá tudjuk-e bízni magunkat?

Ábrahám elindult Isten szavára. De hova is indult? Az ismeretlenbe? Veszélyes útra? Bizonytalan jövőbe? – Nem, mert magával vitte az áldást, amit kapott.

„Megáldalak, és áldás leszel.” Ebben az igében az is benne van, hogy Isten ígérete nem marad egy emberé, hanem az áldás mindig „túlcsordul” a megáldott emberen.

Ábrahám sokak számára lett áldássá, hiszen rajta keresztül az utódai is örökölték. Az Ábrahámnak adott áldás Isten mindig megújuló szövetségét jelentette a test szerinti választott népnek.

De tudjuk az Újszövetségből, hogy az Ábrahámnak adott áldásnak egy lelki vonala is van. Ábrahám áldása azoké is lett, akik a hitben utódai. Ez az áldás-vonal pedig egészen ide vezet, mihozzánk, a mai ünnepig és a mi életünkig.

Akit Isten megáld, annak életprogramja, hogy áldássá legyen. Mert Isten ajándéka nemcsak minket tölt meg, hanem „túlcsordul” rajtunk.

„Megáldalak, – és áldás leszel.”

Indítson minket hálára Isten a mi megajándékozott voltunkért, és mutassa meg nekünk az ebből fakadó feladatainkat is!

Olvasmány: 1Mózes 15,3-4; 16,1-6
Alapige: 1Mózes 17,15-19a

"Azután ezt mondta Isten Ábrahámnak: Szárajt, a feleségedet ne nevezd többé Szárajnak, hanem Sára legyen a neve! Mert megáldom őt, sőt fiút adok tőle neked; megáldom őt, és népek támadnak belőle, népek királyai származnak tőle. Ábrahám arcra borult, de nevetett, és azt mondta magában: Százesztendős embernek lehet-e gyermeke? Vagy Sára kilencven éves létére szülhet-e? És ezt mondta Ábrahám az Istennek: Bárcsak Izmael életét oltalmaznád! De Isten ezt mondta: Nem!"

Egy ideje már, Bibliaolvasó Kalauzunkat követve, Ábrahám ősatya történeteit olvassuk. Az Újszövetség is sokszor emlegeti őt, mint a hit hősét és a hívők példáját. Isten megszólító hívására és ígéretére bízó és cselekvő hittel válaszolt. Mikor az Úr kihívta őt Hárán városából, rokonsága közül, nemcsak Kánaán földjét, de utódot, tőle származó nagy népet is ígért neki. Hogy megáldja, és áldássá teszi a föld minden népe számára. Ábrahám pedig hitt, és elindult. Kilépett otthona falainak biztonságából, elhagyta a nagycsaládot, és Sárával, a feleségével, és Lóttal, az unokaöccsével Isten vezetésére bízta magát.

Ha belegondolunk, micsoda hit és bizalom kellett ehhez, vajon mi képesek lennénk-e rá? Mindent elengedni, és ismeretlen útra indulva, mindent az Úrra bízni! Valóban hős és példa a számunkra. Isten ígéretére hittel válaszolt.

A most olvasott történet azonban valahogy egészen más. Olyan szomorúan emberi. Újra elhangzik az ígéret, de most Ábrahám válaszul: nevetett! Hogyan lehetséges ez? Mit jelent, mi van e mögött?

Isten nélküli, emberi látás, emberi akarás és emberi döntések és cselekedetek. A hit hősének esendősége közel jön hozzánk, és minket tanít.

Isten ígérete emberi látás szerint lehetetlen.

Mikor az Úr, egy régebbi beszélgetésben, az idős Ábrahámnak gyermeket ígér, kihívja őt az éjszakai égbolt alá: Nézz fel, és számold meg a csillagokat! – mondja – Ennyi utódod lesz! Akkor Ábrahám nem állt neki számolni, hanem hittel válaszolt. Most viszont számol. Eljut kilencvenig, százig és oda, hogy ennyi idős embereknek nem lehet gyermekük.

Hányszor számolunk így mi is. Számolunk a gyülekezeteinkben, hogy mennyien voltunk régen, és hányan vagyunk most, és kesergünk. Számoljuk emberi látás szerint, egy-egy feladat előtt, hogy mennyire vagyunk képesek, mennyi van még hátra, mi telik tőlünk, és meghátrálunk. Számolunk a mindennapokban, hogy mi mennyibe kerül, óvatos-józanul.

De Isten matematikája egészen más. Nála például az egy több és nagyobb, mint a kilencvenkilenc. Jézus példázatában a jó pásztor, mikor észreveszi, hogy egy báránya elveszett a százból, otthagyja a kilencvenkilencet, amíg meg nem találja az egyetlent, amelynek szüksége van rá.

De így van ez abban a történetben is, mikor Jézus a vízen járva közelít a tanítványok csónakjához, és Péter is elindul felé a viharos tó felszínén. Tomboló hullámok százai lehetnek kevesebbek, mint néhány lépés Krisztus felé, amíg hittel tud rátekinteni az ember.

És ez a különös isteni matematika adja oda az Egyszülöttet, hogy emberré legyen, egyetlenné miközülünk, és mégis emberek millióinak adjon új és örök életet. Az Úristen így számol.

Az emberi látásból azonban emberi akarás fakad. Ábrahám nem az ígéretre figyel, hanem arra, amije a saját okoskodásából és ügyeskedéséből van: Amim van, azt áldd meg! Izmáel nem az ígéret gyermeke, hanem a Sárával kitalált és Hágárral „összehozott” fiú, őt viszi Isten elé.

Emberi akarás az, amikor nem az Úr ígéreteire figyelünk, és nem azokban bízunk, hanem saját terveink, vágyaink megáldását kérjük csak Tőle. Amit szereztünk, ami tőlünk telt, amibe már annyit beleáldoztunk. És ilyenkor talán nem is kérünk semmi rosszat. Hiszen jó dolog egy gyermek oltalmazásáért könyörögni, nem? Csupa jót akarunk többnyire mi is. Odatoljuk Isten elé a nélküle eltervezett, kierőlködött dolgainkat, és rábeszélőn mondogatjuk: Ugye, Te is ezt akarod, Uram?

És nem értjük, hogy miért nincsen válasz és áldás rajta, nem értjük, ha néha mi is azt a feleletet kapjuk Istentől, amit akkor Ábrahám: Nem!

Mert emberi, Isten nélküli látásunkból és akarásainkból csak emberi döntések és cselekedetek fakadtak.

Ábrahámék már egy évtizede laknak Kánaánban. Eleinte, a megérkezéskor még könnyebb volt hinni az isteni ígéretnek. Jól van, most már megérkeztünk, tényleg megkaptuk a földet, jöhet a gyermek. Aztán nem jön. Hosszú évekig.

És oda jutnak, hogy akkor majd megoldják ők maguk. Isten nélkül. Őhelyette. Csak egy kicsit „besegítenek” Neki. Kegyetlennek tűnik a módszer, egy kiszolgáltatott szolgálólányt felhasználni erre, amolyan ókori kényszer-béranyaság ez. Valóban az, de abban a kultúrában ez bevett szokás volt. Ha az úrnőnek nem született gyermeke, akkor szolgálóját adta oda a férjének, és az így született utód a meddő asszonyénak számított.

A magunk módján cselekszünk így bizony mi is. Mikor emberileg látunk és akarunk, akkor emberileg, Isten nélkül is próbálunk boldogulni. Dönteni, kiválasztani, véghezvinni, megszerezni, … Igazán nem akarunk rosszat, csak hát egy kicsit „besegítünk” Istennek.

Látjuk, hogy Ábrahám családjának az életében mennyi szenvedést, feszültséget, gonosz indulatot és cselekedetet okozott mindez. Tehetetlen kiszolgáltatottságot szenved el Hágár, mikor felhasználják, de bizony Sára is, mikor meddősége gúny tárgyává válik a diadalmasan gyermeket váró szolgálólány előtt. Gonosz és bántó viselkedés ez Hágártól, az idős asszonynak így okozni fájdalmat, de Sárától is az a szolgálóval való kegyetlenkedés. Ábrahám pedig tehetetlenül nézi döntése és tettei következményét, és hol ezt, hol azt mond. Szomorú történet.

Isten ígéretére Ábrahám hit helyett nevetett, és azt mondta: Inkább Izmáelt! Az Úrtól pedig megkapta a választ: Nem!

A hit hősének esendősége is példa lehet a számunkra, és most minket is kérdez: Mit tudunk kezdeni az életünkben Isten „nem”-jeivel? Megértjük-e, hogy mindenekelőtt nekünk kell komolyan venni Isten ígéreteit, és nekünk kell kimondani: „Igen.”? Az Ő látására, döntéseire és akaratára, tetteire és vezetésére, az Ő ígéreteire.

Mert igaz a megfogalmazás, hogy Isten nem teljesíti minden kívánságunkat, de teljesíti minden ígéretét.

Olvasmány: 1Mózes 25,27-34
Alapige: 1Mózes 25,33-34

"Ézsau megesküdött neki, így adta el elsőszülöttségi jogát Jákóbnak. Jákób meg adott Ézsaunak kenyeret és lencsefőzeléket. És ő evett, ivott, azután fölkelt, és elment. Ennyire semmibe vette Ézsau az elsőszülöttségi jogot."

A mai igéből számomra egy üzenet erősödött fel, ezt szeretném Isten Szentlelke segítségével továbbadni, ez Ézsau példáján a lelki dolgok megbecsülésére figyelmeztet minket. Tartsuk fontosnak, és kezeljük méltó helyén a lelki értékeket!

Mi, akik itt vagyunk Isten házában, nagyon is jól értjük ezt a figyelmeztetést. Keresztyén emberként abban a kettősségben élünk, hogy bár hús-vér emberek vagyunk, akiknek testi szükségleteink vannak, azt is tudjuk, hogy nemcsak kenyérrel él az ember. Azért vagyunk most is itt, mert fontosnak tartjuk Isten igéjét, hogy mit kér tőlünk, miben dorgál, és miben bátorít. Ezek lelki értékek, az áldás, Isten közelségének átélése, a hit ajándéka, vagy amikor megvilágosodik előttünk egy-egy ige üzenete. Meg kell becsülni a lelki dolgokat, mindazt, ami Istenhez köt minket. Meg kell ragadni, sőt meg kell küzdeni érte! – ebben tanulhatunk sokat a két testvér történetéből.

Ézsau és Jákób ikertestvérek voltak. Egész életüket végigkísérte az egymással folytatott küzdelem, s ez így maradt a belőlük származott népek történetében is. Ézsau utódai az edómiták, Jákób pedig Izráel ősatyja.

A kettejük közti „tusakodás” már az anyaméhben elkezdődött. Vajon min veszekedhet két kicsi magzat? Hogy ki legyen fölül, ki taposhatja a másikat? Ki helyezkedik jobban? Ki jön elsőként a világra? Melyikük lesz a győztes? Igen, ezek az élet nagyon nyers valóságának kérdései, a természetben gyakran a túlélés múlik az elsőségen. De vajon miben is kell elsőnek lenni? Melyiküknek mi lesz a fontos? Ez a döntő kérdés ebben a történetben!

Az elsőszülöttség (és később az atyai áldás is) Ézsaut illette volna. Valahogy azonban mégis úgy alakult, hogy Jákób beelőzött, és mindent vitt bátyja elől. Övé lett az elsőbbség, az áldás, a nagyobb örökség.

Vajon miért történt ez így? Mi az oka ennek?

Van erre egy teológiai, üdvtörténeti magyarázat, és fontos hogy először ezt lássuk: Isten kiválasztó kegyelme áll a történtek mögött. Az Ő döntése volt Jákób. Egyik prófétánál olvashatjuk, hogy a választott nép megkérdezi az Urat: Miből látjuk, hogy valóban szeretsz minket? Isten válasza pedig ez: Ézsau és Jákób testvérek voltak, de én Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem (Mal 1,2). Számunkra sokszor érthetetlenek Isten döntései, nem látunk bele a lapjaiba. De nem is kell! El kell fogadnunk, hogy Istennek így tetszett: Jákóbon fog továbbmenni az üdvígéret.

De azért az sem véletlen, hogy az ige bemutatja Isten döntésének emberi hátterét! Tanulságul kapjuk ezt az igét. Azt látjuk, hogy Jákób, az ügyeskedő, fontosnak tartotta az elsőszülöttséget! Előnyt látott benne, amiért érdemes küzdeni! Meg is küzdött érte, és megszerezte. – Miközben Ézsau, akit az elsőszülöttség illetett volna, önként dobta azt el.

Képzeljük csak oda magunkat, és hallgassuk meg közelről, hogyan is folyt az a bizonyos beszélgetés! Megjön Ézsau fáradtan, érzi a finom illatokat. „Éhes vagyok, kérlek, adj nekem is abból az ételből!” Mire Jákób: „Rendben, adok neked, de kérem érte azonnal az elsőszülöttségi jogodat!” „Én úgyis halni járok, mit számít nekem az elsőszülöttség?” „Akkor most azonnal esküdj meg nekem!”

A finom illatokkal csábító helyzetben a fáradt Ézsau rossz döntést hoz. De lényeges, hogy mivel indokolja döntését! Miért nem fontos neki az elsőszülöttség? Az eredeti héber szövegben itt két kifejezés van: egyikben a halál, meghalás szerepel, a másik pedig azt jelenti: járni, eljárni, valahogyan élni, tehát az életmódra is vonatkozik. A régi fordítás így adja vissza Ézsau válaszát: „Én úgyis halni járok.” Az új fordításban: „Én úgyis folyton halálos veszélyben forgok.” A legújabb fordítás pedig Ézsau éhségére utal: Halálosan éhes vagyok, mit beszélsz nekem elsőszülöttségről?

Valójában mind ugyanarról szól: Ézsau csak a megfoghatót tartja értékesnek, ami most az övé lehet! Csakis a teste követelését hallja, annak engedelmeskedik. Sorrendet állított fel az azonnali jóllakás, és az elsőszülöttség méltósága között, és az elsőt választotta, a másodikat eldobta.

Megbecsüljük-e a lelki dolgokat? Valóban értékesnek tartjuk-e a lelki értékeket? Tudunk-e küzdeni érte a mindennapjainkban?

Nagyon vigyázzunk, hogy miközben a lelki értékekről van szó, azokat nem szabad szembeállítani és kijátszani a testi szükségleteinkkel! Hiszen nem vagyunk fény-evők, az élethez a megfoghatókra is szükségünk van. A testünk, és minden, ami hozzátartozik, színek, étel, ital, anyagiak, ugyancsak Isten ajándékai, amikkel hálaadással élhetünk.

Csakhogy a sorrend, az értékek fontossági rendje a döntő, amit itt Ézsau elrontott, és amit ma is sajnos sokan elvétenek. Talán sokszor mi is a döntéseinkben elvétjük.

Jézus úgy tanít erről: „Keressétek először Isten országát”, és a többi is, hogy mit együnk, mit igyunk, mivel ruházkodjunk, ráadásul megadatik nekünk (Máté 6,35). Jézus szavaiba az ember teljes valóságát belefoglalja, nem tagadja el az emberi, testi szükségleteinket. De a sorrendet nagyon egyértelművé teszi! Először Isten akaratát, a lelkieket kell keresnünk, és azután a többi is megadatik nekünk!

Ennek a történetnek a folytatása is ezt igazolja. Jákób az elsőszülöttséggel és az atyai áldással együtt a földi javakban is gazdagodik. Az áldás nem csak a léleknek szól, hanem az egész embernek, a maga teljes valóságában.

Naponta sokszor kell döntenünk, eközben akaratlanul is egyfajta sorrendet kell felállítanunk. Egész hétköznapi dolgokban is: Mit eszünk? Mit olvasunk el, mit nézünk meg? Itt a nyár, rengeteg programot, elfoglaltságot kínálnak nekünk. Milyen programokra adjuk oda magunkat? Mire szánunk időt, pénzt?

Ez a mai ige Ézsau rossz döntésétől szeretne megóvni minket. Érezzük az utolsó mondatban, hogy a szentíró milyen rosszallóan írja: „Ennyire semmibe vette Ézsau az elsőszülöttséget.”

Ugyancsak az ő példáján inti a Zsidókhoz írt levél szerzője is a levél olvasóit: „Ne legyetek olyanok, mint Ézsau”, aki az elsőszülöttségről lemondott, az áldással nem törődött (Zsid 12,16).

A mai ige tükrében mi is gondoljuk át saját döntéseinket: Becsüljük meg mindazt, amit Isten felajánl nekünk, küzdjünk meg érte, mint Jákób! Ragadjuk meg az alkalmakat az igével való foglalkozásra, az áldásra, Isten közelségére, a lelkiekben való gazdagodásra!

Olvasmány: Mózes 1. könyve 27,42-44; 28,10-16
Alapige: Mózes 1. könyve 28,15

„Íme, én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhová mégy, és visszahozlak erre a földre. Mert nem hagylak el…”

Ezen a hétvégén minden általános és középiskolában megtartják az évzáró ünnepségeket, véget ért a tanév. Illik részt venni ezen minden tanulónak, már csak azért is, hogy átvegye a bizonyítványt. Amolyan megállás ez a tanulás folyamatában, nem csak a pihenésre, hanem a szembesülésre is – akár a kapott jegyek segítségével. Hol tartasz? Mire jutottál? Mit értél el? Merre vagy hogyan tovább?

De tanulni nem csak a gyerekeknek kell, van „iskola”, amit sosem járunk ki, utak, amiknek felnőttként is újra és újra neki kell indulni. Tanulni az életet, Istent, egymást és önmagunkat.

A felolvasott történetben Jákob is bizonyítványt kap. Élete egy tanulási időszakának vége, lezárult. Neki pedig szembesülnie kell azzal, hogy hol tart, mire jutott, mit ért el, és ott van az égető kérdés is, hogy hogyan és merre tovább. Élete igyekvéseiben, rohanásában meg kell állnia, elalszik. De ebben az álomban ébred fel, és ébred rá minderre igazán.

Jól ismerjük történetét az Ószövetségből, a „csaló Jákob”, a későbbi Izráel, akiről majd egész választott nép neveztetik. Ábrahám unokája, Izsák fia, Ézsau testvére. Többféleképpen is láthatjuk és ítélhetjük meg őt. 

Gondolkodhatunk úgy, hogy Ézsau a két fiú közül az „igazi férfi”, aki nap mint nap az életét is kockáztatva vadászik, az erdőt-mezőt járja, egyedül is boldogul, senkire sincs szüksége. Míg a nyámnyila Jákob az anyja szoknyája mellett ül naphosszat. De láthatjuk úgy is, hogy Jákobnak fontos a család, az otthon, a gazdaság, rá mindig lehet számítani, Ézsau pedig felelőtlen, magának való, vajon micsoda családfő lenne belőle!

Abban a bizonyos híres jelenetben, mikor a bátyja sikertelen vadászatból éhesen tér haza, vajon Jákob az önző haszonleső, aki az elsőszülöttségi jogot egy tál étellel zsarolja ki testvérétől, vagy éppen Ézsau a nemtörődöm, aki egy tál lencséért lemond arról, ami a legfontosabb, az élethivatása kellene legyen?

Azért fontos ezt végiggondolni és meglátni, mert akkor számunkra is mindjárt nem egy régi érdekes mese jó vagy rossz hőséről van szó, hanem egy emberről. Olyanról, mint mi magunk! Nekünk is szól az Ige, akárhol is tartunk a saját utunkon, élet-tanulásunkban.

Így láthatjuk őt egyrészt a kapcsolataiban – másokkal, Istennel és önmagával, másrészt pedig erőben és erőtlenségben, gazdagságban és nincstelenségben. Egy nagyon is emberi úton, sok mindennel a múltjában, aminek helyre kellene kerülnie, és egy kérdésekkel teli ismeretlen jövő előtt.

Jákob az elején bizonyára úgy gondolja, hogy nagyon is bírja emberi kapcsolatait. Édesanyjának ő a kedvence, s az idős Izsák, bár Ézsaura büszke, mégiscsak őt látja nap mint nap, ő van ott mellette. A szolgák, a háznép őt ismeri, rá hallgat, s valahogy még a bátyját is kezelni tudja, tud ő bánni vele! No és Istennel? Vele is minden rendben, hiszen őt, Jákobot érdeklik annyira azok a régi történetek nagyapjáról, Isten „barátjáról”, őneki olyan fontos az az áldás is.

Aztán egyszer csak, ezekből a „rendben lévő” kapcsolatokból kizuhanva, ott találja magát azon a sötét éjszakán, teljes egyedül hagyatottságban. Rebekát élve többé nem látja, Izsák elküldte, Ézsau halálosan gyűlöli, de még egy szolgát sem kapott, hogy segítse az úton. Csalódott és csalódást okozott. S most, miután vak édesapját is becsapta, bizonyosan Isten is megveti. Kívül harag, kitaszítottság, belül bűntudat.

Az elején azt gondolhatta, hogy fontos a családban, van jelentősége, hatalma. Fizikai ereje talán nincs annyi, mint bátyjának, de mennyivel okosabb nála! Agyafúrt, és ezt jól használja, jól boldogul és megszerzi, amit akar. De most, a magányos éjszakában csak kiszolgáltatott, védtelen, erőtlen és teljesen eszköztelen. Ugyan, hol a gazdaság, családfőség? Az áldást megszerezte, de vele Istent, Őt nem tudta megszerezni.

Jákob története a mi történetünkre kérdez rá. Emberi kapcsolatokra, amiket emberi módon annyira bírni gondolunk. Mert kötődünk szeretettel, vagy mert talán szükség van ránk, mert függenek tőlünk és – úgy tűnik – hallgatnak ránk. Vetélkedéseinkre és másokkal való küzdelmeinkre kérdez, amikben oly nagyon győzni akarunk. Az istenkapcsolatunkra is, amiről azt véljük, rendben van, hiszen teszünk is érte.

S mégis megtörténik, hogy hirtelen vagy lassan, de szinte érthetetlenül megtörik valami, jön egy veszteség, megrendülés, csalódás a másikban vagy bennünk, akikre számítanánk nincsenek, s mintha Isten is elfordult volna tőlünk… Azt gondoljuk, van valamink, mert igyekeztünk, áldozatot hoztunk, erőlködtünk vagy okoskodtunk, megszereztük! Van tehetségünk, értelmünk és erőnk, tekintélyünk és lehetőségeink. S mégis történhet bármikor valami, amiben mindez semmivé tud válni.

Azon a sötét éjszakán Jákobbal nincs más, csak a ránehezedő múlt és az üres jelen. Van-e jövő?

Íme, abban a fekete csendben váratlanul megérkezik a válasz, felragyog az a fényesség, ami a jövőt is be tudja világítani, a múltat is megtisztítani, és a jelent is átmelegíti. Isten válaszol: Igen, van jövőd, de nem egyedül benned, nem önmagadban, megszerzett emberekben és javakban! „Megszerzett” áldásban. Hanem a megszerezhetetlen, de önmagát ajándékozó Istenben! Aki a téged életútnak indító Teremtő, annak végén ítélő Bíró, s mégis úgy szólít meg, mint aki a te Istened: veled vagyok!

Jákob most egyedül maradt, de ismerjük a történetét, Betúélnál majd otthonra lel, kap szerelmet, feleségeket, fiakat, Józsefet és testvéreit. Egy napon majd Ézsauval is kibékül, és viszontláthatja még apját is. Mert az Úr önmagával is kibékíti, mikor a Jabbók révénél, több mint húsz év múlva azon a másik magányos éjszakán önmagával és Istennel kell viaskodnia. Lesz gazdagsága, hatalmas nyája, szolgái, s egyszer majd az a föld is az övé lesz, amelyről most menekül.

Megőrizlek és visszahozlak, nem hagylak el, mondja az önmagát nekünk ajándékozó Isten, akitől ajándékba lehet kapni igazán az emberi kapcsolatainkat, s úgy már tudunk hálával élni velük, felelősen elhordozni őket, s tudjuk el is engedni, mikor annak jön el az ideje. Akitől ajándékba kaphatjuk a békességet önmagunkkal is, mert megtisztít, megújít és megerősít. Megbocsát és kibékít. Akitől ajándékba kapva lehet igazán miénk mindaz, amink van.
Aki megszólít: Veled vagyok. Ott voltam a múltadban, itt vagyok a jelenedben, és én vagyok a jövőd.

Nekünk is szól Istennek az egész Szentíráson, a Teremtettségen is átragyogó üzenete, ami a testté lett Jézus Krisztusban beteljesedő valósággá lett: Immánuél = Velünk az Isten!

„Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

Olvasmány: Kolosséi levél 3,1-11
Alapige: Kolosséi levél 3,1-3

"Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül. Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben."

Sajnos nagyon könnyű félreérteni ezt a felolvasott igét, mert elsőre úgy hangzik, mintha az apostol arra biztatna minket, hívő embereket, hogy ne foglalkozzunk a földi dolgokkal, csakis a lelkiekkel. Nekünk csak az „odafennvalókkal”, vagyis a hit dolgaival kell foglalkoznunk, semmi mással. – Azonban az apostol egyáltalán nem ezt kéri tőlünk!

Nem volna bölcs dolog, ha valaki egy akadályokkal teli terepen, vagy lépcsőkön úgy próbálna közlekedni, hogy kizárólag fölfelé néz, nem pedig a lába elé. Az ilyen ember előbb-utóbb biztosan orra bukna. Veszélybe sodorná magát, kockáztatná testi épségét.

Ha így kellene értenünk ezt az igét, akkor hívő emberként nekünk nem szabadna foglalkozni sem a közösségünk ügyeivel, sem pénzzel, sem gazdasági ügyekkel, sem az életünk egyéb kisebb-nagyobb dolgaival. De mi sokszor tapasztaltuk már, hogy a hitünk nem akadályoz, hanem éppen ellenkezőleg: segít minket ezekben a földi kérdésekben! Azért figyelünk „felfelé”, hogy „itt lent” könnyebben eligazodjunk!

Akkor tehát hogyan is értsük az igét? „Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel”!

Az eredeti görög szövegben egy nagyon tartalmas, több jelentéssel bíró kifejezést használ az apostol. „Törődni valamivel”, azt is jelenti, hogy „törekedni valamire”. A kifejezés az ember gondolkodó tevékenységére utal, amikor valaki kitartóan járatja az agyát valamin, de nem elméleti, hanem gyakorlatias módon! Inkább a „végiggondolás”, „megtervezés” értelmében! Azt jelenti, amikor az ember egy bizonyos célra tekint, azt kiszúrja magának, és attól kezdve afelé igyekszik! Hogy is mondhatjuk ezt másként? Összpontosítani, koncentrálni valamire!

Az odafennvalókra összpontosítsatok, arra figyeljetek elsősorban!

Az elmúlt héten gyülekezetünk felsős hittanosaival a Vértesben táboroztunk, és ennek az igének a szavai szerint azon igyekeztünk, hogy a ránk bízott gyerekek figyelmét minél inkább „felfelé” fordítsuk, a lelki dolgokra. Ebben nagy segítségünkre volt, hogy egy gyönyörű erdő közepén volt a szállásunk, ahol sem mobilnet, sem wi-fi nem volt, de néha még a térerő is akadozott. Így a gyerekek kevesebbet foglalkoztak telefonjaikkal, s több figyelem juthatott a közösségre, a bibliai történetekre, a lelki mondanivalóra.

Amire a figyelmünket összpontosítjuk, abban fogunk eredményt elérni. Ha viszont a dolgainkat összekeverjük, a figyelmünket megosztjuk, az bizonyos esetekben még bajba is sodorhat minket. Aki autót vezet egy forgalmas, veszélyes útszakaszon, ne próbáljon meg sms-t írni a telefonján, hanem koncentráljon a feladatára.

Nemcsak ilyen egyszerű dolgokban, hanem egész életünkre is igaz, hogy amire összpontosítunk, amire a figyelmünket fordítjuk, az lesz majd a jutalmunk. Egy sportoló vagy egy zenész úgy érhet el sikereket, ha sokkal több figyelmet és energiát fordít arra az egy területre, eközben pedig sok egyéb másról le kell mondania.

Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy hogyan értjük ezt az igét, hogy az odafennvalókkal törődjünk, ne a földiekkel. Nem mindegy, mit állítunk az életünk, a figyelmünk középpontjába!

Egy közismert példatörténet szerint egyszer a természetközelben élő indián meglátogatja barátját a nyüzsgő, forgalmas nagyvárosban. Az utcán autók zaja, dudálás, körülöttük pedig emberek sietnek dolguk után. Az indián egyszercsak felkapja a fejét: tücsökciripelést hallok. Barátja hitetlenkedik: Te meg vagy őrülve! Hogyan hallhatnád meg a ciripelést ilyen zajban? Ő azonban kitart véleménye mellett, és a közeli bokorban meg is találja a tücsköt. Barátja akkor ámulatba esik: Neked csodálatos hallásod van! Az indián azonban csak mosolyog: Tudod, nekem fontos a természet minden hangja, mert sok információt ad. Szerintem mindenki meghallja azt, ami igazán fontos neki. Majd ellenpróba gyanánt elővett néhány pénzérmét, és leejtette a földre. A nagy zajban és forgatagban többen is megálltak, és körülnéztek, hogy nem ők ejtették-e le a pénzt…

A példatörténet és ez a mai ige is ezt kérdezi tőlünk: Mire van kihegyezve a fülünk? Milyen hangokra vagyunk beállítódva? Mire összpontosítunk? Mi az, amit elengedünk a fülünk mellett (lelki értelemben is), és mi az, amit meghallunk? Mi kelti fel a figyelmünket?

Bizony előfordul, hogy Isten halk és szelíd hangját azért nem halljuk meg, mert zaj van az életünkben. A világ, amiben élünk, folyamatosan igyekszik betömni érzékszerveinket, kínálja nekünk, ami ízlelhető, ami tapintható, ami látható. Eltelít bennünket mindenféle élménnyel, hangokkal. Nehéz csöndet találni magunknak, hogy másféle hangokra is figyelhessünk, Urunk halk szavát meghalljuk.

Az odafennvalókkal törődjetek, arra koncentráljatok, ne a földiekre! – Egész sor konkrétumot említ az apostol a felolvasott lekcióban: Öljétek meg tagjaitokban, ami csak erre a földre irányul (vagyis ami egyoldalúan csak az evilági, testi, biológiai valónkról szól). Olyan példákat hoz, mint a kapzsiság, paráznaság, káromlás. Azért kell „megölni” ezeket, mert Isten ennél sokkal többre tart, többre teremtett minket! Mert nemcsak test vagyunk, és az életünk sokkal több, mint vegetálás. A teljes valónknak kell Teremtője képmására állandóan megújulni, hogy egyre jobban megismerjük Őt! Ez pedig csakis úgy történhet, ha elsősorban az „odafennvalókra” koncentrálunk, nem a földiekre.

Hogyan tudunk engedelmeskedni ennek az igének, és milyen segítséget kapunk mindehhez?

Az igében egy különös összeköttetésről hallunk. Arról beszél az apostol, hogy hívőként mi össze vagyunk kötve Krisztussal! Többször is hangsúlyozza azt a kifejezést, hogy „Vele együtt”! Benne vagyunk elrejtve.

A 229. énekben hangzik az a kérés Jézushoz, hogy „e földi útvesztőben te mutass jó utat”. Igen, az életünket sokszor olyannak érezzük, mint egy útvesztőt. Sokszor eltévedünk, elbotlunk, meg is sebezzük magunkat. Sokszor kell zsákutcákból visszafordulnunk. De úgy lássuk ezt a képet, hogy előttünk végigjárta ugyanezt a mi Mesterünk is, aki ezen az útvesztőn végigfűzött egy jól követhető vezérfonalat. Ő már messze előttünk jár, már régen célba ért. De a vezérfonal végig ott húzódik előttünk, és mi követhetjük azt. Össze vagyunk kötve Vele, így mi is oda érünk, ahova Ő!

Fogadjuk hát el azt a bátorítást, amivel ez az ige felénk fordul: Az odafennvalókra összpontosítsatok, azért, hogy itt az életben a helyes utat el ne tévesszétek!

Olvasmány: Apostolok Cselekedetei 16,16-24
Alapige: Apostolok Cselekedetei 16,23-25

"Sok ütést mértek rájuk, majd börtönbe vetették őket, és megparancsolták a börtönőrnek, hogy gondosan őrizze őket. Az pedig, mivel ilyen parancsot kapott, a belső börtönbe vetette őket, és a lábukat kalodába zárta. Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent. A foglyok pedig hallgatták őket."

Olvasmány: 1Mózes 48,1-2.8-14.17-21
Alapige: 1Mózes 48,14

"Izráel kinyújtotta a jobb kezét, és Efraim fejére tette, pedig ő volt a kisebbik. A bal kezét meg Manassé fejére tette, keresztbe téve a kezét, pedig Manassé volt az elsőszülött.

Olvasmány: 2 Mózes 3,5-7.9-14; 4,1-5.10-13
Alapige: 2 Mózes 4,19

"Az Úr azt mondta Mózesnek Midjánban: Menj vissza Egyiptomba."

Olvasmány: 2 Mózes 10,20-29
Alapige: 2 Mózes 10,22-23

"... és sűrű sötétség támadt egész Egyiptomban három napig. Az emberek nem látták egymást, és három napig senki sem tudott kimozdulni a helyéről. De ahol Izráel fiai laktak, mindenütt világos volt."

Olvasmány: Filippiekhez írt levél 3,7-14
Alapige: Márk evangéliuma 1,16-20

"Amikor a Galileai-tenger partján járt, meglátta Simont és Andrást, a Simon testvérét, amint hálót vetettek a tengerbe, mivel halászok voltak; és így szólt hozzájuk Jézus: "Jöjjetek utánam, és emberhalászokká teszlek benneteket." Erre azok a hálókat otthagyva azonnal követték őt. Amikor kissé továbbment, meglátta Jakabot, a Zebedeus fiát és Jánost, a testvérét, amint a hálóikat rendezgették a hajóban; és azonnal elhívta őket, azok pedig apjukat, Zebedeust a napszámosokkal együtt a hajóban hagyva, elmentek őutána."

Olvasmány: Lukács evangéliuma 19,37-44
Alapige: Lukács evangéliuma 19,41-42

Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat!"

Olvasmány: Lukács evangéliuma 18,9-14
Alapige: Zsoltárok könyve 34,19

"Közel van az Úr a megtört szívűekhez."

Olvasmány: Mózes 5. könyve 8,1-10
Alapige: Mózes 1 könyve 28,16-18.20-22

"Amikor Jákób fölébredt álmából, ezt mondta: Bizonyára az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam! Milyen félelmes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja.
Reggel fölkelt Jákób, fogta azt a követ, amely a fejealja volt, fölállította szent oszlopként, és olajat öntött a tetejére. És ilyen fogadalmat tett Jákób: Ha velem lesz Isten, és megőriz ezen az úton, amelyen most járok, ha ad nekem ételül kenyeret és öltözetül ruhát, és békességben térek vissza apám házába, akkor az Úr lesz az én Istenem. Ez a kő pedig, amelyet szent oszlopként állítottam föl, Isten háza lesz, és bármit adsz nekem, a tizedét neked adom."

Olvasmány: Márk evangéliuma 9,30-37
Alapige: Lukács evangéliuma 18,15-17

Ezután kisgyermekeket is vittek, hogy megérintse őket. Amikor a tanítványok ezt meglátták, rájuk szóltak, Jézus azonban magához hívta őket, és így szólt: "Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba."

Olvasmány: János evangéliuma 17,15-17.20-26
Alapige: Zsoltárok könyve 31,2-4.6

"Hozzád menekülök, Uram, ne szégyenüljek meg soha!
Légy erős kősziklám, erős váram, segíts rajtam!
Mert te vagy az én sziklaváram!
Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engem, Uram, igaz Isten!"

Olvasmány: 1 Királyok 11,1-14
Alapige: 2 Timóteus 2,11-13

"Igaz beszéd ez:
Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is.
Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is.
Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket.
Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja."