igehirdetes-200816.mp3Olvasmány: János evangéliuma 6,1-15
Alapige: János evangéliuma 6,11.15.
"Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek; ugyanúgy osztott a halakból is, amennyit kívántak... Amikor pedig Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, visszavonult ismét a hegyre egymagában."
A kenyérszaporítás csodájának leírása csúcstartó az Újszövetségben: A négy evangéliumban hatszor fordul elő. Ez a nagy szám azt mutatja, hogy kiemelt jelentőségű Jézus csodái között, hogy Ő megelégít egy éhes sokaságot egy kevés ételből. Ezen felül is a János szerinti leírás még valami többletet hordoz a többihez képest. Miben áll ez?
Amikor János leír egy eseményt, nem egyszerűen csak egy történetet mond el. Ő soha nem elégszik meg a felszínnel, hanem mélyebbre mutat. A történések lényegét igyekszik érzékeltetni az olvasóval. Jánosnak nagyon fontos, hogy Jézus csodáit senki ne érthesse öncélú mutatványnak, hókuszpókusznak, vagy ön-reklámnak. Jelek ezek, amik önmagukon túlmutatnak, valami többre, s ez az igazán fontos, nem is maga a csoda.
Jézus legjelentősebb csodáit ilyen jelekként mutatja be János végig az evangéliumban. A kánai menyegzőn a vizet borrá változtatta Jézus, ez volt az első jel. Jele annak, hogy Isten szereti népét, bőségesen megajándékozza, és együtt örvendezik vele. Aztán a kapernaumi tisztviselő gyermekének meggyógyítása volt a második jel, majd rendre jön a többi is. Az utolsó ilyen csoda-jel az, amikor Jézus kihívja a meghalt Lázárt a sírboltból. Jeleként annak, ami hamarosan Vele is megtörténik, amikor feltámadásával megtöri a halál hatalmát. Amikor Jézus csodát tesz, azt jelként teszi, hogy higgyenek benne az emberek.
Az ötezer ember megvendégelése is egy ilyen jel. A leírás azzal kezdődik, hogy nagy sokaság követi Jézust, „mert látták a jeleket, amelyeket tett.” S ahogy tovább olvassuk, egyre kíváncsibbak leszünk: Mi fog itt történni? Megtudjuk, hogy „közel volt a páska”, ami a kovásztalan kenyér ünnepe volt a zsidóknak, majd látjuk, hogy éhes a sokaság Jézus körül. Végül elhangzik a kérdés: „Honnan vegyünk kenyeret?” Ez a központi kérdés, ami egyúttal előre mutat Jézus jelére.
Ettől kezdve két különböző szinten halad tovább a történet: Az egyik szál a fizikai, látható valóságot mutatja be, a másik pedig a szellemi-lelki valóságot. A kettő együtt ad választ arra: „Honnan vegyünk kenyeret?
Először is látunk egy éhes sokaságot, akik enni szeretnének. Ez egy természetes, földi, biológiai igény: Aki éhes, annak enni kell. A tanítványok nagyon reálisan gondolkoznak, számításokat végeznek. Legalább kétszáz dénár kellene, abból pár mázsa kenyeret vehetnének, így a több mint ötezer ember mindegyikének jutna valami kevés.
Hamar kiderül azonban, hogy ez a gondolkodás zsákutca, a számításaikkal sehová nem jutnak. Egyrészt nincs náluk ennyi pénz (honnan is lenne), másrészt az a kevés ennivaló, amit egy gyermeknél találnak, az semmi ennyinek. Meg kell érteniük, hogy ezen a szinten nincs megoldás a gondjaikra. Továbbra is nyitott marad a kérdés: „Honnan vegyünk kenyeret?”
Ez után van egy jól érezhető váltás a történetben. A következő képen ugyanis már rendezett csoportokban leültetve látjuk a sokaságot a szép füves területen. És látjuk Jézust, amint kezébe veszi a kenyereket, imádkozik, majd kiosztja.
„Vette Jézus a kenyereket, hálát adott és kiosztotta.” Ezek a szavak egészen ünnepélyesek, és azt mutatják, hogy már egy másik szinten vagyunk. Itt valami olyasmi történik, mint az úrvacsorában. Egy lelki vendégség szemtanúi vagyunk.
A mai ünnepen az új kenyérért adunk hálát Istennek. Az eledelért, mely az életünk „megfogható”, fizikai-biológiai szintjén létfontosságú számunkra. És örömmel fedezhetjük fel ebben a történetben, hogy az emberek éhsége nagyon is fontos volt Jézus számára: Bőségesen megvendégelte, jóllakatta őket.
Ugyanakkor a tanítványok reális gondolkodásának a zsákutcája figyelmeztet bennünket: Az igazi kérdéseinkre nem kapunk választ a realitások talaján. Nem elég csupán végigszámolni az életünket, mert a legnagyobb értékeinket, a békességet, szeretetet, reménységet, stb., lehetetlen megszámolni.
Jézus itt nem csupán jóllakatja az embereket, hanem egyúttal egy mély titkot is megmutat. A jel ugyanis maga a táplálék: Maga a kenyér. Maga Jézus, az „élet kenyere”, aki nemsokára így tanítja az embereket: „Az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak. Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg” János 6,33.35.) Úgy áll itt előttünk Jézus, mint aki ezt mondja: „Engem keressetek, és élni fogtok!” (Ámósz 5,4) Nem véletlen tehát, hogy János az úrvacsora szavaival írja le, ami itt történt. Jézus önmagával, Igéjével táplál az életre, így jön létre körülötte egy lelki közösség.
A vírushelyzet miatt a mai ünnepen nem tudunk az úrvacsorával élni, ilyen lelki közösségben lenni, de fel tudjuk idézni magunkban, amikor átéltük, hogyan táplált minket Jézus lelki módon. Mert az úrvacsorában nem a mennyiségek a fontosak, ekkor nem ilyen módon akar „jóllakatni” minket a mi Urunk. A kenyér és a bor Ővele köt össze bennünket, lelki módon táplál, hitünket növeli, reménységünket erősíti.
Honnan veszünk kenyeret, és milyent? Ne essünk a tanítványok zsákutcás gondolkodásának csapdájába! Jézus nem elégszik meg azzal, hogy a korgó gyomrot megtölti. Ő a lelkünket szeretné táplálni az örök életre.
A történet végén azt látjuk, hogy a sokaságnak egy jelentős része sajnos nem értette meg Jézus jelét. Szomorú, de miután jóllaktak, királlyá akarták tenni. Ilyen király kell nekünk! Ezek az emberek megálltak a biológiai jóllakás elemi szintjén, és úgy tűnik, nem is vágytak többre, lelkire. Jézus azonban elment tőlük. Ő ilyen kenyér-király nem akar lenni. Ő nem ezért jött. Ő nem kenyérgyárat ad, és nem pénznyerő automatákat ajándékoz, amikor mi szükséget szenvedünk. Az Ő királysága nem ebben áll.
Ő az élet kenyere, aki az örök életre táplál. Ő a lelkünk éhségét keresi, mi pedig valódi táplálékot találhatunk Benne.